Nemrégiben egy kedves barátom felhívta egy cikkre a figyelmem. A Cornell Egyetem kutatóinak sikerült egy eseményt az időn kívülre helyezniük. Nem vagyok elméleti fizikus, hogy legalább megsejthessem ennek a kísérletnek a jelentését és jelentőségét. De a saját fogalmi készletem miatt mégis csak bizserget ez a pár felületes információ.

Ha valami az időn kívül kerül, akkor időtlen. Örökkévaló. Ez pedig nem más, mint Isten egyik alapvető tulajdonsága. A Biblia első mondata:

"Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de isten Lelke ott lebegett a vizek fölött."

Kezdetben... Persze a józan ész rákérdez erre is: de mi volt a kezdet előtt? De itt a fogalmainkba gabalyodunk bele. A "volt" és a "kezdet" már időbeli fogalom, amikkel nem tudunk az időn kívülre törni. Az idő akkor kezdődött. Nem volt előtte...Értelmünk tovább tapogatózna, hogy az idő előtt is volt valami, ha egyszer az idő keletkezett, de arra nem ismerek szót, hogy ezt kifejezzem.

A tértudatot az anyag hozza létre, és az anyagok közti távolság. Ha jól emlékszem Arisztotelésznél találkoztam azzal a megfogalmazással, hogy az idő a változás mértéke. Tehát kellett, ami változni tud. Isten pedig változatlan, semmi lehetőség, tiszta megvalósulás. Anyag nélkül nem volt idő. (Más kérdés, hogy az alaptétel, miszerint az idő a változás mértékegysége, megdönthető például a három világ gondolatkísérlettel is... Most szorítkozzunk csak annyira, hogy az anyag megjelenése előtt a keresztény gondolkodásban ott volt Isten, téren és időn kívül, a maga tökéletességében és változatlanságában.)

Ha egy eseményt sikerül az időn kívül helyeznünk, akkor vagy valamit beinjektáltunk a testtelen Isten testébe, ha a "tér-időn kívüli teret" teljes mértékben kitölti Isten. Vagy finomabban szólva bekopogtattunk Isten ablakán.

Rendben van, hogy ez a kopogás az idő innenső végéről nézve csak 120 nanosecundumig tartott. De Isten oldaláról nézve talán szűnni nem akaróan dörömbölünk. Kíváncsi lennék, ha sikerül ezt a jelenséget olyan méretekben, és olyan sokáig fenntartani, hogy egy ember is bekukucskálhasson Isten ablakán, vajon mit látna? Látna-e egyáltalán valamit? És melyik lenne a rosszabb?

Te milyen empirikus bizonyosság tudatában élnéd le szívesebben az életed? Hogy van Isten, vagy hogy nincs?

Szerző: T. G.  2012.09.17. 22:46 2 komment

Címkék: filozófia hit Isten Tudomány Fizika Örökkévalóság Életvezetés Isten ablaka

A bejegyzés trackback címe:

http://filoterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr314784612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Roquentin 2012.10.01. 11:35:40

Kedves Gergely,

talán szerencsésebb immár ezen a felületen reagálnom, még ha a bejegyzés a régi blogban szerepel még.( filoterapia.freeblog.hu/archives/2012/09/16/Az_uton-levo_filozofia/ )

Örülök neki, hogy egyetértesz velem abban: fontos kérdés, miszerint a szofizmus-e filozófiai praxist végezni. Talán abban sincs közöttünk vita, hogy nem kevés szofista él és működik ma is - ráadásul sokan közülük épp filozófusnak adják ki magukat. Pedig - még ha a felületes szemlélő könnyen össze is tévesztheti a kettőt - alapvető a különbség a kétféle gondolkodási mód között.

Ezért vélem úgy, hogy a filozófia legfontosabb feladatainak egyike önmaga világos és egyértelmű elhatárolása a szofizmustól. Elemi érdeke ez már csak azért is, mert különben saját létének jogosultságát kérdőjelezi meg. Nem csupán lealacsonyító, de értelmetlen dolog is lenne egy filozófustól hízelkedő, nagyhangú kufárként sokadikként beállni a felszínes, hóbortos eszmék bolhapiacára.

Fontos ismérv, amit kiemeltél: a szofista tagadja az objektív igazság létét. Ez mindenképpen megkülönbözteti a filozófustól. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy az utóbbi gőgösen, a végső igazság birtokában nyilatkoztat ki - hanem sokkal inkább azt, hogy - soha teljesen el nem érhető - célja mindig az igazsághoz való közeledés.

Tehát nem az élet komfortosabbá tétele; nem "hasznos" világmagyarázatok kínálása; nem a fájdalmaktól, kellemetlenségektől való megszabadítás; még csak nem is az egyéni vagy szociális jólét növelése - hanem mindig az igazsághoz való közeledés.

Bennem elég erős gyanú él a tekintetben, hogy ez a cél mérsékelten piacképes csupán - úgy gondolom, túlságosan sok embertársunkat nem hozza igazán lázba ez a lehetőség. Ez - természetesen - nem csupán itt is és most van így: a filozófia mindig is kevesek ügye volt.

Természetesen lehetséges, hogy tévedek ebben. Örömteli is lenne, ha pesszimizmusom alaptalannak bizonyulna. Annál kevésbé volna örömteli viszont a filozófia önfelszámolása, képmutató szofizmussá alacsonyodása.

Hiszen a bölcsesség valóban elérhetetlen, kielégíthetetlen vágyakozás csupán - ám épp ez a vágyakozás, ami megkülönbözteti filozófust másoktól.

T. G. 2012.10.14. 19:42:44

@Roquentin:
Nem tudok továbbra sem egyet érteni azzal, hogy a filozófiának ne lenne dolga a "hasznos" világmagyarázatok megalkotása és megszilárdítása a személyiségen. Sőt ellenkezőleg! Bár úgy érzem a "hasznosság" alatt mi mást értünk még.
Úgy vélem egy "hasznos" filozófia alkalmas a tapasztalataink mind nagyobb részének egységes képbe való rendezésére (vagy legalábbis törekszik erre). Ez a kritérium úgy vélem mindenképpen összefüggésben áll azzal, hogy egy nézetet igaznak, vagy hamisnak gondolunk.
Az egységes kép "zsinórmértékéül" szolgálhat életünknek. Így a filozófiának közvetlen hatása van a "lelkünk" állapotára is. Ez a lelki hatás a legtöbb filozófusnál lebecsült, vagy említést sem nyer. Azonban én ennek a hatásnak tudatában biztatom önálló gondolkodásra, filozofálásra a klienseimet. Meglehet, hogy első sorban az igazságot kutatjuk egy életben felmerült gond kapcsán, azonban nem mellékes az sem, hogy az igazság meglelése egyben lelki ékével is jár, vagy járhat.