Azt hiszem, nincs annál nagyobb kincs, mint amikor úgy érezzük: valaki megért bennünket. Amikor a szó nem csupán eszköz egymás verbális megerőszakolására, hanem lehetőség a valódi kontaktusteremtésre: arra a kontaktusra, amelyet mindkét fél óhajt, élvez és gazdagodik, fejlődik általa.

Látszólag nem történik semmi különös, két ember beszélget egymással… mégis mintha külön kis dimenziót alkotnának így ketten, ahol tiszták a szabályok, minden meglepően egyszerű, természetes, könnyű. Én erre az állapotra szoktam némi öniróniával spékelve azt mondani, hogy megnyilatkozási kényszerem van. Azt akarom, hogy a másik tudjon rólam, az életemről, a titkaimról, meg akarom osztani vele a tapasztalataimat, a belső vívódásaimat, azt akarom, hogy lássa, milyen is vagyok. De igazából nem is ez a lényeg, nem is ez az önösség, hiszen manapság a mesterséges külső behatások is teremthetnek bennünk efféle illúziókat: feloldódhatnak a gátlások, akár keblünkre is ölelnénk a világot. Ezek a szerek azonban egy valamit nem tudnak megadni: a kölcsönösséget. Mert amint kölcsönössé válik az érdeklődés, a tisztelet és a bizalom, akkor mondhatjuk azt, hogy két ember kezdi megérteni egymást. Nem mellébeszélnek, beszélgetnek (személyes megjegyzés, hogy lassan ezt már tanítani kéne).

Nem egy bűvészmutatvány, mégis manapság kivitelezhetetlennek tűnik. Tabletta helyett talán sokan jobban járnának hosszú távon, ha egy kiadós beszélgetést írnának fel nekik receptre: a párjával, egy barátjával, vagy megkockáztatom, egy idegennel. Nem tudhatjuk, hol és mikor bukkanunk rá egy rokonlélekre. Aki mellett bárki rádöbbenhet, nincs egyedül a problémáival, hogy a furcsának, netán bűnösnek titulált gondolatai más fejében is ott zakatolnak éjszakánként, hogy a homályosan gomolygó érzésekkel, melyeket ő inkább csak elnyom magában, más ugyanúgy viaskodik nap mint nap.

A megértettség megnyugvás. Lezúdulnak a kősziklák a szívről, a másság érzését felváltja a valahová tartozás érzése, a magány helyett lehetővé válik az osztozás, és kiszakad a nagy sóhaj: „hát te is?”

Mindazonáltal természetesen mindenkinek maga tiszte, hogy eldöntse, vállalja-e a kockázatot, mert ahhoz, hogy valaha megértsenek bennünket, bizony el kell kezdenünk beszélgetni.

Utólag bogarászva a fenti sorokat, Gergő kollégámnak eszébe jutott egy idevágó filmrészlet. A lenti videó Az élet nyomában (Waking life) c. animációs filmből származik, jó agyalást mindenkinek! :-)