A következő bejegyzést Gergő kollégám Határhelyzetben c. esetbemutatásaihlette, így ha hasonlóságokat vél a kedves Olvasó felfedezni, az nem a véletlen műve.

Manapság a krónikus betegségek korát éljük. Nincs pestis, se tífusz, helyette magas vérnyomás, cukorbetegség, sclerosis multiplex tartja sakkban az életért remegő testeket. Hála az orvostudománynak, ha meg nem is gyógyulunk, halálunkat szinte bármeddig elodázhatjuk.

Az említett betegségekkel kapcsolatban véleményem szerint az jelenti a legfőbb nehézséget – no persze azon túl, hogy gyógyíthatatlanok – hogy láthatatlan eredményekért kell küzdenünk, ti. a tünetek hiányáért vagy azok enyhítéséért. Véget nem érő harc ez. Olykor úgy tűnhet, az életünk másról sem szól, csak a betegség menedzseléséről: kényszerű életmód, szüntelen fegyelmezettség és odafigyelés, nem csoda, ha egyszer elszakad a cérna. Ha a „normális” életvitel összeütközésbe kerül az „egészségessel”, bizony óriási akaraterőre és kitartásra van szükség, hogy továbbra is helyesen viselkedjünk.

Manapság a hitelek korát éljük. Nincs barlang, se életre menő mamutvadászat, viszont van szép kis házunk, villannyal, gázzal, meleg vízzel (helyenként megspékelve állítható zuhanyfejjel) és a közelben hipermarket, melyből beszerezzük a szükséges beszereznivalókat, durva dárda helyett egy csinos hitelkártya segítségével. Terheljük, amíg lehet, újabb és újabb napot vásárolunk magunknak, amíg a keretünk engedi.

Bele se merünk gondolni, vajon hány évesek leszünk, mire mindent törlesztünk. De addig is toldozunk-foltozunk, nyújtózunk, amíg szakadt kis takarónk ér, hol számlát fizetünk, hol a gyereknek veszünk cipőt. Vegetálás napról napra. Úgy érezzük, soha nem lesz vége. Ha az igények és a lehetőségek hosszú távon nem találkoznak, egyre nő a feszültség, végül pattanhat a húr.

Kérdés, hogy mit teszünk ilyenkor? Hát, végső soron kiköthetünk egy kórházban infúziókkal teledöfködve vagy egy addiktológiai rehabilitációs osztályon, ahogy kerülnek is sokan. Rajtunk múlik. Nem a testi vagy épp anyagi természetű hátrányainkon, mert végső soron ezek csak külsődleges tényezők, melyek ránk-, belénktapadva léteznek. Betonkemények és irgalmatlan súlyosak, de ezek nem mi vagyunk.

Érthető, ha ezektől meg akarunk szabadulni. Gyűlölhetjük a körülményeket, de magunkat ne gyűlöljük érte. Természetes, ha ekkora terhek alatt kiborulunk, ha úgy érezzük, nem bírjuk tovább, ha dühösek vagy mélységesen elkeseredettek vagyunk. Ha elvesztünk is mindent, legalább magunkról ne mondjunk le.