Hegel szerelemkoncepciójának megértéséhez vissza kell helyezkednünk a korába. A német idealizmust ekkor Kant és Fichte gondolatai határozzák meg. Lényegesebb meglátásaik: a külvilágot csakis érzékszervi tapasztalataink alapján ismerjük meg, ezért az általunk tapasztalt világhoz már eleve hozzátapad az érzékszerveink szubjektív torzítása. Azaz a dolgokat sosem érzékelhetjük objektívan, nem tudjuk megtapasztalni azt, hogy milyen „dolog valójában” (a magában való dolog). Nekünk csupán a jelenség-világról lehet tudomásunk. Ennek folyományaként az öntudat és a lényegszerű megismerés is problematikussá válik. A fichtei megoldás szerint az érzékelés által megtapasztaljuk a külső világot (a Nem-Ént), melytől elvonatkoztatva az Én önmagára találhat. Azaz megismerem azt, ami Nem-Én vagyok, és a világ fennmaradó részét tekintem Én-nek. Az emberi lét gyökere tehát mindig mint „az egyik és a másik” viszonya értelmeződik. Ez azonban széttagoltságot és a külvilággal való szembenállást eredményez. Hegel azonban a világot a „minden egy” szellemében éli meg, ezért szükségessé válik számára egy elv, ami megszünteti ezt a különválást.
Hegel a két személy közti közvetítő elvet a szeretetben találja meg. A szeretet első sorban a Másik emberhez, az élőhöz, azaz magához az élethez vezet el minket, nem pedig a „halott dolgokhoz”. A szeretet az élet és az emberi kapcsolatok alapviszonya lesz, melynek célja az egyesülés. Az egyesülés azonban nem szükségszerű dolog, hanem morális döntés eredménye: valaki választhatja az elkülönülést, a széttagoltságot, a tárgyaktól való függést is. A szeretetben való egyesülés tétje tehát nem kevesebb, mint a „szétszakadt ember” belső egyesítése. Hegelnél is előkerül a Platónnál már megismert koncepció, hogy a szeretetkapcsolatok nélkül élő ember sosem lehet „teljes”.
Ám a valódi szeretet, és az igazi egyesülés ritka és csodás állapot. Ez csak a hatalomban egyenlő felek közt valósulhat meg, ahol nincs alá és fölérendeltségi viszony. Ez a szeretet az élőhöz kötődik, azaz nem valósulhat meg egy olyan kapcsolatban, ahol a másik valamilyen értelemben tárgyiasítja a másikat. (Lásd Sade…)
A szeretet alapja az egyenlőség, és a kölcsönösség. „Szeretet csak az egyenlővel, a tükörrel, lényünk visszhangjával szemben lehetséges.” A szeretet a szellemünknek (azaz mind a biofizikai természetünknek, mind pedig a bennünk lévő lelki, vagy isteni mivoltunknak) az a meghatározottsága, hogy nem vagyunk egyedül. A Másik személyében ráismerhetünk önmagunk mására. És mivel a szeretet viszony kölcsönös, a két személy egymás által nyerheti el önmaga teljességét, és önazonosságát. A szeretetben a két személy kapcsolata válik lényegessé.
Mivel azonban a szeretet érzés, eredendően nem kapcsolódik logikai, fogalmi közvetítettséghez. A szeretet nem az ész terméke. A szeretet esetleges és múlékony, ezért szilárd támaszra van szüksége, hogy folytonosan fennálló lehessen. Ez a szilárd támasz bensőleg a döntés, míg külsőleg a házasság, a közös vagyon. A család szubjektív kiindulópontja az érzéki és érzelmi vonzalom, azonban szubjektivitása folytán ez nem elég stabil kötődés. Az egységesség érzése, és a mellette való döntés az, ami megóvhatja a családot akár egy később lángra lobbanó vonzalomtól is. Az a döntés tehát, hogy valakivel egységesnek gondolom magam, egyben elzárkózást is kíván másoktól. (Pont ez az élet végéig tartó önkorlátozás lesz az az elem, ami miatt Hegel elítéli a szülők által eldöntött házasságot. Ez akkora felelősséget ró az emberre, amiről az egyén csak maga dönthet szabadon.) Ezen bizonyos mértékű önfeladás hatására a vonzalom is idővel át tud alakulni egy mélyebb, erősebb kötelékké, amit Hegel erkölcsi szeretetnek nevez. Az Én-központú gondolkodás és életvezetés helyét átveszi a magasabb rendű Mi-ben való gondolkodás.
Hegel elmélete több szálon kapcsolódik a mai szerelemfelfogáshoz. Az egyenlőség elve egy kapcsolatban ma egy általánosan elfogadott szempont.
Rózsa Erzsébet – Hegel szeretetfilozófiája alapján
Utolsó kommentek