Menjek el bulizni vagy inkább tanuljak a következő vizsgámra? Elfogadjam-e az új állást vagy maradjak a fenekemen? Megszólítsam vagy csak somfordáljak el mellette? Hamburger vagy saláta? Az élet csupa útvesztő.

Naponta kismillió döntéshelyzetbe csöppenünk és természetes, hogy valamennyiből ép bőrrel, netalán sikerekkel gazdagodva szeretnénk kimászni. Egy döntés meghozatala mindig teher, az adott személyiségtől és annak készségeitől függ, hogy éppen melyik tűnik nevetségesen egyszerűnek vagy épp megoldhatatlannak. Ebből kifolyólag a maga nemében egyik élethelyzet nehézkessége sem lebecsülendő, sőt, azt mondanám, hogy más által nem értékelendő, nem értékelhető. A súlyt, a tartalmat mindig az egyén adja, sőt, a döntés meghozatala utáni következményeket is neki kell viselnie: büszkén felemelnie a fejét vagy alábukni a sárba. Persze az is meglehet, hogy nem változik semmi.

Szakmai szempontból ezért nem marad más, mint a figyelmes, türelmes attitűd. Sokan csillogó szemekkel állnak elém, hogy ők bizony változtatni szeretnének az életükön, ám itt meg is torpannak. Zavarba jönnek, ha túl sok a választási lehetőség és attól is, ha egyáltalán nem látnak maguk előtt alternatívát (mely reakció egyébiránt teljesen természetes).

Ilyenkor általában a következő kérdés hangzik el: „hol kezdjem, kisasszony?”

„Talán ott, hogy ezen elgondolkodik”- szoktam felelni.

Valamit készen kapni mindig könnyű, hosszú távon azonban csöppet sem kifizetődő. A cél nem az, hogy más helyett aktuálisan megoldjak egy helyzetet, hanem az, hogy képessé tegyem a másikat arra, hogy a későbbiekben önállóan is boldoguljon az élet tekervényes ösvényein.

A magunk számára helyes döntésért igenis meg kell küzdenünk. Át kell gondolnunk a reálisan kivitelezhető lehetőségeinket, a jelenlegi adott helyzetünket, majd ezeket egyeztetni. Nincs szükség jóstehetségre, hogy ezeket átlássuk, a józan ész (és hozzátenném, hogy egy kiforrott, megfelelő értékrendszer) azonban nem árt.

„Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során.” (A lét elviselhetetlen könnyűsége. Remélem, a kedves-lelkes olvasóknak nincs még tele a hótaposójuk Kunderával, kevés könyvet szoktam úgy a kezemben szorongatni, mint az övét.)

Ahogy a fenti idézet is sugallja, a hibázás nem csak hogy megengedett, de olykor elkerülhetetlen. Vannak tévutak, melyekről könnyedén visszafordulhatunk és vannak, amelyekért gerincet törő árat kell fizetnünk, a legfontosabb az, hogy a saját szerepünket tisztán lássuk a történetben. A kezdeti terv lehet önmagában pompás, ám be kell látnunk, hogy vannak tényezők, körülmények, melyeket isteni erő híján egyszerűen nem kontrollálhatunk: más emberek döntései keresztezhetik a miénket, és tovább csavarhatnánk a képet a gazdaság, a politika kiszámíthatatlan voltjával is. Ám, ha szerencsénk van, pár orra bukás után akár korrigálhatunk is. Tökéletes megoldás tehát nincsen, ám ez nem azt jelenti, hogy nem kell törekednünk a lehető legjobbra.