A címben szereplő svéd közmondás egy újabb bizarr olvasmányélményemből származik. A lét elviselhetetlen könnyűsége után egy német szociológus, nevezetesen Helmut Schoeck egy vaskosabb kötete, Az irigység - A társadalom elmélete került kezem ügyébe. Lássuk hát, milyen szerepet tölt be mindennapi életünkben a "sátáni dölyf".

Az irigység bizonyára abban a konstellációban jut eszébe a Kedves Olvasónak - akár moziélményei alapján, akár korábbi tanulmányaiból - mint a hét főbűn egyike. Ám nem csupán az európai szellemi hagyomány „szótárát” csúfítja eme ősi tulajdonság, hanem szinte valamennyi kultúrában megtalálható, még a legegyszerűbb természeti népek fogalomkészletében is. Úgy tűnik tehát, hogy származástól, neveltetéstől függetlenül tombol az emberben az a kín, amellyel mások javait, előnyeit észleli. Mindezek ellenére manapság méltánytalanul elhanyagolt, vagy inkább tabusított szerepkörben kénytelen tetszelegni. Nos, talán itt az ideje, hogy ezen változtassunk (vagy legalábbis próbaképpen megtörjük a konok csendet).

Egyes írók, filozófusok szerint az irigység különbözik a bűnök egyéb formáitól, és azok közt a lehető legelvetemültebb (emlékszünk még a David Fincher rendezte klasszikusra?). Minden jó ellen irányul, minden értéket tagad, a cél a másik szenvedése. S pontosabban ez adja az irigy ember lelkének örök fájdalmát: ő maga nem tesz lépéseket, hogy az áhított javakat megszerezze, ehelyett a másikét megsemmisülni vágyja látni. Így a tulajdonképpeni hiányérzet és vágy kielégítetlen marad, mely egy szűnni nem akaró frusztrációs feszültségben ölt testet és sarkallhatja a személyt akár életellenes bűntettek elkövetésére is, melyek példájára később, a következő bejegyzésben még visszatérünk.

„Az irigység látja ugyan a hajót, de a léket nem.” (orosz közmondás)

Ahhoz, hogy megértsük annak rosszindulatnak vagy bosszúságnak a dinamikáját, mely az irigykedőt jellemzően elönti, látnunk kell, hogy az nem ismer objektív mércét, épp ellenkezőleg: alapja a színtiszta szubjektív értékelés. Ennél fogva nem beszélhetünk az „irigylésre méltó”-ról, mint általánosságról, mindig csak az adott egyén értékrendszerén átszűrve. Az irigység tehát korántsem arányos az irigyelt dolog abszolút értékével – fejti ki Schoeck. Eme tézisből már logikusan következik, hogy a tárgy nem egyszer egy jelentéktelennek tűnő, nevetséges apróságban manifesztálódik és okoz az irigykedőnek megannyi kínokat, legyen az egy asztal az ablak mellett, egy divatosabb cipő vagy egy elismerő pillantás a kollégák részéről.

Képzelje el a Kedves Olvasó, vajon kitől irigyelné inkább a jólétét: attól, akivel viszonylag egyenrangú vagy attól, aki beláthatatlanul magasabb lépcsőfokon áll a társadalmi ranglétrán? Amennyiben Ön a „klasszikusan irigy”-nek csoportjába tartozik, valószínűleg az első variáció korbácsolna föl Önben kellemetlen érzéseket. Már Arisztotelész is leírta azt a törvényszerűséget, hogy irigységet rendszerint olyanokkal szemben érez az ember, akik önmagukban véve vele egyenlőek, akiknek épp hogy csak több vagy jobb van valamiből. Azaz a halványnak tűnő különbség sokkal inkább szítja az irigységet, mint az áthidalhatatlannak tűnő.

Hogy mit jelent az irigység az egyénen túl, a társadalom szemszögéből, azt a következő bejegyzésben fogjuk kifejteni.