(Az előző részben rávilágítottunk az elmúlás gondolatával való szembenézés fontosságára, illetve belekezdtünk a halállal kapcsolatos attitűd vizsgálatába, melyet most folytatunk.)

A gyászról, a halál tényével való megbirkózásról mindannyiunknak van némi homályos fogalma, ki hallomásból, ki tapasztalatból ismeri. Én magam soha nem voltam híve a „szakaszolásoknak”, az érzelmek és a tulajdonságok rideg számokba való szorításának, Kübler-Ross svájci származású amerikai pszichiátert is csak azért említeném itt, mert a hölgy rávilágított egy nagyon fontos momentumra: a tagadásra. Szerinte a halál hírére először tagadással reagálunk, kétségbe vonjuk az orvos szakértelmét, a laboreredményeket, nem tudjuk elhinni, hogy bármi kár érhet bennünket. Ez egy abszolút természetes reakció, de próbáljuk kitágítani a kört, vajon nem ez zajlik egész életünkben? Valóban egy orvosi lelet lenne a gyújtópont vagy már kezdetektől fogva tagadunk?

Az újabb vizsgálatok arról tesznek tanúbizonyságot, hogy bizony már a gyermekeket is erősen foglalkoztatja a halál gondolata, értelmi érettségüknek megfelelően, természetesen (ha a kedves Olvasó mélyebben is elmerülne a témában, melegen ajánlom Irvin D. Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia c. nem csupán a szakmabeliek számára élvezetes írását). Körülbelül 3 éves koruktól kezdve már megfigyelhető az ez irányú érdeklődésük, s mivel felfogni még nem képesek a halál súlyát, mindenféle alternatívákat találnak ki, hogy megnyugtassák magukat: bizonyára sok anyuka felfigyelt már gyermeke különböző magyarázataira, miszerint a halott csak alszik vagy hogy csak az idős emberek halnak meg…

Felnőttként csupán a csomagolás változik, a belső nyugtalanság megmarad. Ugyanúgy védekezünk, csak már (látszólag) racionálisabban: hiszünk abban, hogy különlegesek vagyunk, hogy velünk ez nem történhet meg, hiszen annyi dolgunk van még… Még szerelmet kell vallanunk, el kell jutnunk Párizsba, még élnünk kell… Sajnos ezek azok a dolgok, amelyekre a halál nincs tekintettel. Joggal háborodhatunk fel, de hát ez nem igazságtalan? Dehogynem, de nem lehet mindenbe beleszólásunk, van, amire nincs hatásunk, befolyásunk. Ahelyett, hogy kétségbeesetten próbáljuk megzabolázni a megzabolázhatatlant, miért nem törődünk azzal, ami tényleg csak rajtunk múlik? Az, hogy miként gondolkodunk a halálról (a magunkéról, másokéról), a hozzáállásunk csupán a saját döntésünk függvénye. Retteghetünk és játszhatjuk a tudatlant, de akár meg is könnyíthetjük a helyzetünket. Nincs másra szükség, minthogy elgondolkodjunk picit… Ijedelemre semmi ok, nem kell minden kérdésre felelnünk, nem az a célunk, hogy megoldást találjunk a világ nagy talányaira. Elég, ha saját magunkkal kapcsolatban tisztán látunk. Ha már tudjuk, hogy is állunk „ezzel-a-halál-dologgal”, már fél siker. A következő kérdések példaként szolgálnak arra, miként is kezdhetjük el önmagunk feltérképezését a halállal kapcsolatosan.

- Mitől félünk tulajdonképpen? Elválni nem merünk a szeretteinktől vagy őket féltjük, hogy mi lesz velük, ha mi már nem leszünk?

- Hiszünk-e a túlvilágban avagy sem?

- Mi vagy ki hiányozna leginkább?

- Kórházban vagy otthon érezzük magunkat inkább biztonságban?

- Milyen temetést szeretnénk magunknak? (Ezt akár a hozzátartozóinkkal is tisztázhatjuk.)

Ha az Olvasó megenged egy kis személyes kitérőt ez utóbbi kapcsán, az én családomban ez a téma édesanyám betegségei folytán gyakran előbukkant. Eleinte az ember feszeng, nem érzi helyénvalónak, hogy ilyesmiről beszélgessen a szeretteivel. De ahogy minden csoda három napig tart, ez a kezdeti zavarban levés sem tart sokáig, s megtudhatjuk, hogy ki milyen virágot szeretne, hol vagy ki mellett szeretne nyugodni. Ha elérkezik az idő, számunkra is könnyebbség lesz, hiszen tudjuk, mi volt a másik akarata, elképzelése és utoljára megtehetünk érte mindent, ahogy ő azt szerette volna.

Végeredményben az a legfontosabb, hogy legyen egy stabil képünk és elképzelésünk erről az egészről. S hogy miért is olyan lényegbevágó ez?

1. Elsősorban azért, mert önmagunk boldogságáért, lelki nyugalmáért mi tehetünk a legtöbbet. Vajon nem okoz-e könnyebbséget, ha kihúzzuk a félelmeink tüskéjét?

2. Másrészt, hogy felismerhessük a félelmünkből fakadó hibáinkat. Gondoljunk például azokra a cselekedetekre, amelyeket tulajdonképpen nem is élvezünk igazán, mégis tesszük, szinte űzzük őket, csak nehogy megérinthessen minket az elmúlás szele. Van, aki számtalan szerelmi partnere révén, van, aki a műalkotásaiban, van, aki a gyermekeiben kíván továbbélni. Önmagukban ezek a tettek nem elítélendőek vagy rosszak, a mögötte lévő szándék, ami megmérgezheti. Ez az a szándék, amit tudatosítanunk kell – vagy legalábbis, érdemes.

3. Végül, akinek már van gyermeke, tudja, hogy a kicsik tudásvágya egy időben szinte kielégíthetetlen. A mi felelősségünk is, hogy később ő miként érez, vélekedik a halállal kapcsolatban. Ha kérdezget, vajon nem jobb, ha egy biztos tudattal és nézettel beszélünk róla, mintha csak hebegnénk-habognánk?

halottak_napja.jpg

Szerző: Cs. N.  2013.10.29. 17:14 Szólj hozzá!

Címkék: halál filozófia tagadás halottak napja életvezetési tanácsadás thanatológia filozófiai praxis filoterápia filozófiai tanácsadás Irvin D. Yalom Egzisztenciális pszichoterápia

A bejegyzés trackback címe:

http://filoterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr425605056

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.