Hegel sze­re­lem­kon­cep­ci­ó­já­nak meg­ér­té­sé­hez vissza kell helyezkednünk a korába. A német ide­a­liz­must ekkor Kant és Fichte gon­do­la­tai hatá­roz­zák meg. Lé­nye­ge­sebb meg­lá­tá­saik: a kül­vi­lág­ot csakis érzékszervi tapasztalataink alapján ismerjük meg, ezért az általunk tapasztalt világhoz már eleve hozzátapad az érzékszerveink szubjektív torzítása. Azaz a dolgokat sosem érzékelhetjük objektívan, nem tudjuk megtapasztalni azt, hogy milyen „dolog való­já­ban” (a magá­ban való dolog). Nekünk csu­pán a jelenség-világról lehet tudo­má­sunk. Ennek folyománya­ként az öntu­dat és a lényeg­szerű meg­is­me­rés is prob­le­ma­ti­kussá válik. A fich­tei meg­ol­dás sze­rint az érzé­ke­lés által meg­ta­pasz­tal­juk a külső vilá­got (a Nem-Ént), melytől elvo­nat­koz­tatva az Én önma­gára talál­hat. Azaz megismerem azt, ami Nem-Én vagyok, és a világ fennmaradó részét tekintem Én-nek. Az emberi lét gyö­kere tehát min­dig mint „az egyik és a másik” viszo­nya értel­mező­dik. Ez azon­ban szét­ta­golt­sá­got és a kül­vi­lág­gal való szembenál­lást ered­mé­nyez. Hegel azon­ban a vilá­got a „min­den egy” szel­le­mé­ben éli meg, ezért szük­sé­gessé válik szá­mára egy elv, ami meg­szün­teti ezt a különválást.

Hegel a két személy közti közvetítő elvet a szeretetben találja meg. A sze­re­tet első sor­ban a Másik ember­hez, az élő­höz, azaz magá­hoz az élet­hez vezet el min­ket, nem pedig a „halott dol­gok­hoz”. A sze­re­tet az élet és az emberi kap­cso­la­tok alap­vi­szo­nya lesz, mely­nek célja az egye­sü­lés. Az egye­sü­lés azon­ban nem szük­ség­szerű dolog, hanem morá­lis dön­tés ered­mé­nye: valaki választ­hatja az elkü­lö­nü­lést, a szét­ta­golt­sá­got, a tár­gyak­tól való füg­gést is. A szeretetben való egye­sü­lés tétje tehát nem keve­sebb, mint a „szét­sza­kadt ember” belső egyesítése. Hegel­nél is elő­ke­rül a Pla­tón­nál már meg­is­mert kon­cep­ció, hogy a szeretetkapcsola­tok nél­kül élő ember sosem lehet „teljes”.

Ám a valódi sze­re­tet, és az igazi egye­sü­lés ritka és cso­dás álla­pot. Ez csak a hata­lom­ban egyenlő felek közt való­sul­hat meg, ahol nincs alá és fölé­ren­delt­ségi viszony. Ez a sze­re­tet az élő­höz kötő­dik, azaz nem való­sul­hat meg egy olyan kap­cso­lat­ban, ahol a másik vala­mi­lyen érte­lem­ben tár­gyi­a­sítja a mási­kat. (Lásd Sade…)

A sze­re­tet alapja az egyenlő­ség, és a köl­csö­nös­ség. „Sze­re­tet csak az egyenlő­vel, a tükör­rel, lényünk vissz­hang­já­val szem­ben lehet­sé­ges.” A sze­re­tet a szel­le­münk­nek (azaz mind a biofizi­kai ter­mé­szetünknek, mind pedig a ben­nünk lévő lelki, vagy isteni mivol­tunk­nak) az a meg­ha­tá­ro­zott­sága, hogy nem vagyunk egye­dül. A Másik sze­mé­lyé­ben ráis­mer­he­tünk önmagunk mására. És mivel a sze­re­tet viszony köl­csö­nös, a két sze­mély egy­más által nyer­heti el önmaga tel­jes­sé­gét, és önazo­nos­sá­gát. A sze­re­tet­ben a két sze­mély kap­cso­lata válik lényegessé.

Mivel azon­ban a sze­re­tet érzés, ere­dendően nem kap­cso­ló­dik logi­kai, fogalmi közvetítettséghez. A sze­re­tet nem az ész ter­méke. A sze­re­tet eset­le­ges és múlé­kony, ezért szilárd támaszra van szük­sége, hogy foly­to­no­san fenn­álló lehes­sen. Ez a szi­lárd támasz bensőleg a dön­tés, míg külső­leg a házas­ság, a közös vagyon. A csa­lád szub­jek­tív kiindulópontja az érzéki és érzelmi von­za­lom, azon­ban szub­jek­ti­vi­tása foly­tán ez nem elég sta­bil kötő­dés. Az egy­sé­ges­ség érzése, és a mel­lette való dön­tés az, ami meg­óv­hatja a csa­lá­dot akár egy később lángra lob­banó vonza­lom­tól is. Az a dön­tés tehát, hogy vala­ki­vel egységesnek gon­do­lom magam, egy­ben elzárkó­zást is kíván mások­tól. (Pont ez az élet végéig tartó önkor­lá­to­zás lesz az az elem, ami miatt Hegel elítéli a szülők által eldön­tött házas­sá­got. Ez akkora felelős­sé­get ró az emberre, amiről az egyén csak maga dönt­het sza­ba­don.) Ezen bizo­nyos mér­tékű önfel­adás hatá­sára a vonzalom is idő­vel át tud ala­kulni egy mélyebb, erősebb köte­lékké, amit Hegel erköl­csi szeretet­nek nevez. Az Én-központú gon­dol­ko­dás és élet­ve­ze­tés helyét átve­szi a maga­sabb rendű Mi-ben való gondolkodás.

Hegel elmélete több szálon kapcsolódik a mai szerelemfelfogáshoz. Az egyenlőség elve egy kapcsolatban ma egy általánosan elfogadott szempont.

 Hegel.jpeg

Rózsa Erzsé­bet – Hegel sze­re­tet­fi­lo­zó­fi­ája alapján

Szerző: T. G.  2013.04.26. 13:20 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filoterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr955076946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.