A nyár egyik kedves emléke számomra D. aki egy húszon évei elején járó egyetemista lány.

Telefonos egyeztetésünk alatt elmondta, hogy ha neki kell bezárnia az ajtót, akkor mindig szorongást él át. Többször vissza is kell fordulnia, hogy ez az érzés elmúljon. Az első, ingyenes időpont leegyeztetése után lázasan elkezdtem keresni az ismerős (vagy épp nem ismerős, de jó) kognitív-viselkedésterapeuták elérhetőségét. Azt gondoltam, hogy ez egy klasszikus kényszerbetegség lesz. Az pedig már nem feltétlen az én asztalom…

De az első alkalommal sikerült kitisztázni, hogy félreértettem. Nem hússzor-harmincszor fordul vissza egy ajtóhoz, hanem csak egyszer. Akkor sem mindig. Szó sincs itt kényszerbetegségről. Csak hát ez is zavarja már, és fontos számára a jól-léte. Szeretne fejlődni, le akarja küzdeni ezt a szorongást. (A mentális egészséghez való hozzáállása szerintem példaértékű…) Ez egy gyermekkori rossz élményből maradt hátra. Őt hibáztatták egy be nem zárt ajtó miatt, és nem volt lehetősége védekezni. A szorongás azonnali csökkentéséért a második órára  a marinoff-féle Tigrisvilla-technikát mutattam be, ami számára is szimpatikus volt.

Ennek megértéséhez meg kell kicsit ismerkednünk a szorongás alapjával és a Taoval.

A félelem biológiai folyamata az ősembereknél alakult ki, amikor harcolni, vagy menekülni kellett az életért. A testünk a veszélyre azóta is ugyanúgy reagál: a szív gyorsabban pumpálja a vért. A légzés gyorsul, hogy az izmokhoz oxigénben dúsabb vér juthasson. A gyomor erek beszűkülnek, hogy az emésztés ne vegyen el plussz energiát a testtől… Ezt a testi állapotot a pszichénkben a félelem érzése kíséri. Azonban a jelen veszélyeivel nem lehet mindig birokra kelni, sem pedig elmenekülni előlük. (Hogyan tudnánk megküzdeni egy nem létező betörővel?) Így a fokozott izommozgás is elmarad. A testi vészállapot a szükségesnél tovább fennáll. A félelem lassan tárgytalanná válik, és szorongássá változik.

Az állatok is hasonló jelek mentén tájékozódnak. A „harcol vagy menekül?” kérdés a tigrist is általában útba igazítja, hogy ragadózóként viselkedjen, vagy menekülőre fogja egy erősebb vad láttán…

De hogyan küzdenek meg a stresszel a taoisták? A fiatal szerzetesek a dzsungelt járva egy úgynevezett tigrisvillát hordanak magukkal. Ha útjuk során összeakadnak egy ilyen nagymacskával, akkor nyugodt légzéssel csitítják testüket, amely már nem fogja kongatni agyuk vészharangját. Elcsendesítik az elméjüket. Kézbe markolják fegyvert, és várnak. Mivel tisztelik az életet, ők nem támadnak. De jól tudják, hogy ha a fenevad rájuk veti magát, elég kitámasztaniuk ezt a vasvilla-szerűséget. Minél vadabbul ront rájuk az állat, az annál jobban felnyársalja magát. De a ragadozó ezen a ponton elbizonytalanodik. Nincs félelem reakció. Nincs fenyegetés sem. Most mi lesz? Melyikük az erősebb?! A tigris sem kalandvágyó lény, ahogy egyik állat sem az. Inkább elsomfordál…

A gyakorlott taoisták ugyanígy védekeznek a dzsungelben, csak nekik már fegyverek sem kellenek. Eszükbe idézik Lao-Ce sorait:

„Aki úrrá lesz az élet-vágyon,
orrszarvútól, tigristől nem fél,
sem harcban a fegyveres katonától.
Az orrszarvú nem döfi beléje szarvát,
a tigris nem vágja beléje karmát,
nem sebzi meg a katona kardja.
Miért?
Mert a halálnak nincs rajta hatalma.”

- Lao-Ce- Tao te King 50. vers -

A második órán így begyakoroltunk két egyszerű légzéstechnikát, amit megerősítettünk a Tigrisvilla-technika megértésével. A harmadik órán már csak a sztoikusok tanácsait követtük: imaginációs technikával elképzeltük, milyen lenne, ha egyszer tényleg betörnének. Így iktattuk ki az elmében tenyésző irreális szorongásokat. Majd a felelősségről beszélgettünk még. Negyedik alkalomra már nem volt szükség. D.már egyedül is elbírt a belső Tigrisével a kapuk előtt.

D. így jellemezte a terápiát:

"Gergely fentebb már leírta, hogy miért fordultam hozzá, én az eredményről mesélnék: Legnagyobb sikert az hozta, hogy elhiszem, úgymond megbeszélem magammal, hogy bezártam, nem kell visszafordulnom, és hiszek benne már, hogy ez nem probléma nekem. Ugyan még el kell mondanom magamban, hogy "bezártam, semmi baj." de utána nincs bennem rossz érzés, félsz. A terápia alatt rádöbbentem/tünk arra, hogy mi okozta a problémám okát, utána már sokkal könnyebb volt ezt lerendezni magamban, Gergely célravezető, olykor igazán mélyre nyúló kérdései után. Összefoglalva: aki segítséget kér, mert problémája van, az NEM dilis, ne féljetek. Segít!"

életvezetési tanácsadás.JPG 

 

Szerző: T. G.  2013.09.13. 18:38 Szólj hozzá!

Címkék: terápia szorongás félelem pszichológia tigris probléma kényszerbetegség esetbemutatás filozófiai tanácsadás Lou Marinoff kognitív viselkedésterápia

Létezik egy fogalom, melynek hallatán már megkeményednek az arcizmaink és lúdbőrözik a hátunk. A hozzá társított képzeteinket (és tudásunkat) nagyban meghatározza korunk, társadalmunk, vallási hovatartozásunk, mégis, mindettől függetlenül, úgy tűnik, az ember egyetemesen nehezen birkózik meg önnön megsemmisülésének tudatával. Valóban ilyen félelmetes lenne a halál?

Talán most kissé megszeppent a Kedves Olvasó. Hisz természetesnek vesszük, hogy vannak dolgok, amelyekről inkább nem beszélünk. Témák, melyeket kerülünk. Tények, melyekkel nem szívesen szembesülünk. De hiába fordítjuk el a fejünket vagy burkolózunk szemérmes hallgatásba, a kínzó gondolatok bizony vehemensen áttörnek a legerősebb tagadó szándék pajzsán is. Történik ez a halál esetében például akkor, ha egy korunkbeli ismerősünkről megtudjuk, hogy súlyos beteg vagy ami talán még rosszabb, amikor mi szorongatjuk az orvosi diagnózist. A halállal való megküzdés az ember egyik legnagyobb megpróbáltatása, mindezt azonban megelőzi és egyben alapját is képezi a halállal kapcsolatos attitűdünk, ti. hogy miként is viszonyulunk hozzá, miként is vélekedünk róla.

A nagy elméket mind izgatta a halál kérdése (és vélhetőleg bosszantotta megfoghatatlansága): a tudósok kémcsövekbe zárták, az írók papírra vetették, ki-ki tudása szerint próbált megoldást találni az örök rejtélyre.

Epiktétosz görög filozófus szerint az embereket nem maguk a dolgok zavarják, hanem az azokkal kapcsolatos kialakított nézeteik. Ezek szerint nincs is más teendőnk, csak megváltoztatni a gondolkodásmódunk? Sajnos, mint általában, ez esetben sem ilyen egyszerű a helyzet, kezdetnek azonban igen jónak tűnik… Sokan vannak, akiknek pontosan ebben segít például vallási hovatartozásuk. Lélektani szempontból maga a hit az, ami számít, hogy ki miben hisz, egyénfüggő. Lehet ez a mennyország, a reinkarnáció, bármi, ami hozzájárul a megnyugvásunkhoz. Ám vegyük észre, ha a hitünk csak homok, melybe a fejünk dughatjuk, pórul járunk.

A vallási színezeten túl valamennyi kultúra próbál némi támpontot adni más elvesztésének megélésével kapcsolatban - hordhatunk fekete ruhát (vagy akár fehéret, mint ahogy az például Kínában szokás), zokoghatunk vagy csendesen emlékezhetünk -, az igazság azonban az, hogy saját magunkra vonatkozóan magunknak kell a biztos pontot megkeresnünk, elvégre ki mást érintene leginkább a saját halálunk, mint önmagunkat? Akár tetszik, akár nem, nekünk kell szembenéznünk vele.

Lássuk, hogy tehetjük ezt meg. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát, tegyük fel, hogy a sütés-főzés tabunak számít hazánkban, viszont mindenféleképpen szeretnék nyugodt fejjel odaállni majd egyszer a tűzhelyhez. Hogy érhetem ezt el? Például finoman elkezdek puhatolózni az ismerősöknél, ők vajon hogy főznek, felkeresek egy könyvtárat, hátha találok a témába vágó könyveket, illetve kutakodom egy kicsit a saját fejemben/lelkemben is: például milyen érzéseim támadnak, ha kezembe veszek egy fakanalat? Ahhoz tehát, hogy valamivel sikeresen megbirkózzunk, nem csupán a dolog természetét kell ismernünk (mi történik a szervezettel?), hanem az ahhoz kapcsolódó attitűdjeinket is (mit gondolok a halálról?).

“Senki sem tudja, hogy az ember számára végül is a halál nem válik-e a legnagyobb áldássá; és mégis, az emberek úgy félnek tőle, mintha tudnák, hogy ez a legnagyobb átok.” (Szókratész)

Mint sok más nehéz esetben, itt is a legokosabbnak az elfogadás tűnhet. Mindaddig persze, amíg valaki fel nem találja az ellenszert: a régi irodalom órákról eszünkbe juthat Gilgames királyfi és az öröklét füve vagy napjainkból a Harry Potter-féle Bölcsek Köve, emlékezzünk vissza, a hősök végül kénytelenek voltak lemondani a csodaszerről. Ahogy a köznapi embernek is szembe kell néznie azzal, hogy élet és pusztulás egymástól elválaszthatatlanul léteznek. Az emberi lét örök konfliktusa, hogy azzal a tudattal kell élnünk, hogy egyszer meghalunk, rá kell döbbennünk határainkra. A mindennapokban az elmúlástól való félelem különböző extrém cselekedetekben, érzelmi zavarokban ölt testet, a bennünk lappangó szorongás táptalajául szolgálhat (talán mindenkinek van olyan férfi ismerőse, aki jobb elfoglaltság híján vadonatúj autóval száguldozik, majd töri össze magát).

Miért ne élhetnénk a halál békés tudatával együtt? Persze ez kivitelezhetetlennek tűnik, ha a haláltól való félelmünk láthatatlan gúzsba köti az eszménket, cselekedeteinket. Hogy miként tudunk ezen változtatni, arról a bejegyzés 2. részében ejtünk szót.

(A következő részért kattintson ide!)

filozófiai praxis.jpg

Szerző: T. G.  2013.06.20. 18:59 Szólj hozzá!

Címkék: halál gyász filozófia pszichológia konfliktus mulandóság Szókratész Epiktétosz filozófiai praxis filoterápia a halál elfogadása lelki zavar szembenézés a halállal

Tegnap láttam egy videót. Egy női kozmetikumokat gyártó cég egy méltán népszerű énekest arra kért fel, hogy  bókoljon az arra járó hölgyeknek. Mindezt a bókolás népszerűsítéséért (eltekintve attól az apró, ámde véleményem szerint megengedhető ténytől persze, hogy valójában a bókokkal önmagukat népszerűsítették). A videó szerint a magyar nők 49%-a attól érzi magát szépnek, ha másoktól bókot kap. Az énekes személye önmagában garancia volt a sikerre, aranyos happeninget hoztak létre.
Megnéztem a videót, és arra gondoltam, végre. Hazánkban ugyanis nagyon kihalófélben van a bókolás kultúrája.

Kezdjük azzal, hogy rákeresünk a googleban a "bók" szó jelentésére. Ezt fogja kiadni (nem, nem az első helyen, hanem az egyetlen szómagyarázatként...):
1. Hízelgő kijelentés. Kedveskedő, széptevő dicséret, szólam, amelyet udvariasságból vagy önérdekből mond főleg férfi nőnek.

2. Régies: Tiszteletadás. A fej és a derék, esetleg a térd kisebb meghajtása egy magasabb rangú személy előtt.

A meghatározás totális kudarc. Ezért kinyitottam egy 70-es években készül Új Magyar Lexikont, hátha lesz valami használhatóbb definíciónk. Koncentráljunk csak az első felére:
1. Udvarlásként, v. hízelgésül mondott kedveskedő dicséret, szólam.

Negyven év alatt a bók kultúrája olyan mélyrepülésen ment keresztül, hogy egy definícióba belecsúszott a "vagy önérdekből" kiegészítés. Nem (csak) az baj, hogy mára már a bók szinte teljesen kikopott hétköznapokból, hanem amiről még úgy gondolják a férfiak, hogy épp most bókolnak, valójában nem azt teszik.

Manapság a vegetáló bókok többsége hátsó szándéktól terhes. Ezért már nem hiszünk bókokban. A legegyszerűbb kijelentéseknél is a férfi-nő szótár jobb oldalán a "Meg akarlak dugni eufemizusa" magyarázatot találjuk. És így a bókok elvesztik lényegüket: nem a valóságról adnak visszajelzést. Kant híres definíciója: "Szép az, ami érdek nélkül tetszik." Ez az érdek nélküli esztétikum szűnt meg.

Az igazi bókok puszta ténymegállapítások. Nem különöset, ötleteset, vagy nagyot kell mondani. Hanem igazat. Valóságosat. Mert ezek hatnak. A valódi bókok mögül ki kell irtani a  hátsó szándékot. Ez (sajnos) zavart fog szülni. Félreértés. Kezdetben keresni fogják a hátsó szándékot. És amikor rájönnek, hogy nincs, akkor fog a bók igazán hatni. Átütő erővel. Mert ez az igazság sajátossága. Meg - mert nagy hiányt pótol.

De ha nincs hátsó szándék akkor mi értelme van bókolni? - kérdezhetnénk férfitársaim. Az értelme az, hogy ez másoknak örömet okoz. Felvidítja a napját. És ez ki- netán visszasugárzik. Ráadásul a bókoló ember megéli a szépséget. Figyelmet fordít rá, és ettől ő is örömteljesebben él. De ha mindez még nem lenne elég, akkor Schopenhauer, a közismerten embergyűlölő filozófus így ír a bókolásól "Egy kis udvariassággal és kedvességgel a makacs és rosszindulatú embereket is hajlékonnyá és előzékennyé tehetjük. Az embernek az udvariasság olyan, mint viasznak a meleg." A bókoktól tehát egy kicsit puhább és melegebb világban élhetünk. Ez már önmagában megéri, nem?


bókolás.jpg

Szerző: T. G.  2013.06.20. 18:41 Szólj hozzá!

Címkék: férfi szerelem filozófia párkapcsolat udvariasság happening bók filozófiai praxis Kant Schopenhauer

Szóval ott söröztünk egy kedves baráttal, és hol magasabb, hol alacsonyabb röptű vitát folytattunk a maja naptárról és a világvégékről. Előző írásom ott hagytam félbe, hogy feltettem: Nem a világnak van szüksége a végre, hanem az embereknek, mert a Nagy Halál közelgő dátuma emlékezteti őket arra, hogy ideje lenne élni végre, nem csak vegetálni. És véleményem szerint ilyen szempontból a világvége folyamatosan történik.
Beszélgetőpartnerem ellent vetett, hogy az azért mégiscsak megdöbbentő, hogy megannyi kultúra mondakörében szerepel az özönvíz. És mégse úgy történik a világvége, mint ahogy én gondolom, mert ő egyetlen özönvízre sem emlékszik.


Én emlékeztem. Kettőre is. A fukusimai erőművet nem az elsivatagosodás vágta haza és 2004 karácsonya után az indonéziai szigetvilág néhány kultúrájában sikersztori lehetett az özönvíz – a kultúrantroposok és a fennmaradó világ nagy bánatára.


De az emberi gondolkodás ilyen: Ami betör az ő valóságába, az van, ami kívül reked azon, az nincs. Néhány természeti népnek volt özönvíz, nekünk nem. Ennek jelenségnek a pszichológusok nevet is adtak: etnocentrikus gondolkodás.


Per definíció: „Az etnocentrizmus az a szemlélet, amely szerint a saját etnikum vagy etnikai csoport mindennek a középpontja, és minden más csoport dolgait, viselkedését, értékeit stb. ehhez viszonyítva becsülik.” . Ennek egyik legékesebb példája a Miss Universe szépségverseny.


Feltűnt már, hogy minden évben Miss Universe minden évben EMBER?!. Mi garantálja, hogy az Univerzum legszebb létezői pont mi vagyunk? Én benyújtanék egy óvást E.T. helyében. Erre még mondhatja a bizottság, hogy kérem szépen, egy verseny győztesének csak azt lehet kihirdetni, aki el is indul rajta, és E.T.-né eddig nem rajtolt. De én már a zsűri összetételét sem tartom épp pártatlannak. Miss Alien helyében már csak ezért sem indulnék…


Érdekes probléma lenne, amikor egy Lófej köd mögül érkező Idegen benevezne a versenyre. Kíváncsi lennék arra a hercehurcára, hogyan döntenék el, hogy indulhat-e, vagy nem. Főleg, ha mondjuk az illető osztódással szaporodna. Azt hiszem, még a szüfrazsett mozgalom sem termelt ki akkora identifikációs krízist, mint ami akkor söpörne végig az emberiségen. Határozzuk meg, mi a Nő, és mi nem a Nő! Mert hogy ezen a ponton már Csernus kijelentésgyűjteménye sem segítene. Igazi filozófiai ínyenc feladat lenne...


De amíg meg nem érkeznek a kis szürkék, tovább dúlnak bennem a kétségek. Javasolni fogom a Pápának, hogy Vatikán a 2012-es versenyen indítson egy nőstény macskát, vagy egy papagájt. Igen szép missek lennének ők is.

filoterápia.jpg

Szerző: T. G.  2013.06.20. 18:36 Szólj hozzá!

Címkék: filozófia pszichológia világvége özönvíz miss universe e.t. filozófiai praxis etnocentrizmus filoterápi mi a nő

A címben szereplő svéd közmondás egy újabb bizarr olvasmányélményemből származik. A lét elviselhetetlen könnyűsége után egy német szociológus, nevezetesen Helmut Schoeck egy vaskosabb kötete, Az irigység - A társadalom elmélete került kezem ügyébe. Lássuk hát, milyen szerepet tölt be mindennapi életünkben a "sátáni dölyf".

Az irigység bizonyára abban a konstellációban jut eszébe a Kedves Olvasónak - akár moziélményei alapján, akár korábbi tanulmányaiból - mint a hét főbűn egyike. Ám nem csupán az európai szellemi hagyomány „szótárát” csúfítja eme ősi tulajdonság, hanem szinte valamennyi kultúrában megtalálható, még a legegyszerűbb természeti népek fogalomkészletében is. Úgy tűnik tehát, hogy származástól, neveltetéstől függetlenül tombol az emberben az a kín, amellyel mások javait, előnyeit észleli. Mindezek ellenére manapság méltánytalanul elhanyagolt, vagy inkább tabusított szerepkörben kénytelen tetszelegni. Nos, talán itt az ideje, hogy ezen változtassunk (vagy legalábbis próbaképpen megtörjük a konok csendet).

Egyes írók, filozófusok szerint az irigység különbözik a bűnök egyéb formáitól, és azok közt a lehető legelvetemültebb (emlékszünk még a David Fincher rendezte klasszikusra?). Minden jó ellen irányul, minden értéket tagad, a cél a másik szenvedése. S pontosabban ez adja az irigy ember lelkének örök fájdalmát: ő maga nem tesz lépéseket, hogy az áhított javakat megszerezze, ehelyett a másikét megsemmisülni vágyja látni. Így a tulajdonképpeni hiányérzet és vágy kielégítetlen marad, mely egy szűnni nem akaró frusztrációs feszültségben ölt testet és sarkallhatja a személyt akár életellenes bűntettek elkövetésére is, melyek példájára később, a következő bejegyzésben még visszatérünk.

„Az irigység látja ugyan a hajót, de a léket nem.” (orosz közmondás)

Ahhoz, hogy megértsük annak rosszindulatnak vagy bosszúságnak a dinamikáját, mely az irigykedőt jellemzően elönti, látnunk kell, hogy az nem ismer objektív mércét, épp ellenkezőleg: alapja a színtiszta szubjektív értékelés. Ennél fogva nem beszélhetünk az „irigylésre méltó”-ról, mint általánosságról, mindig csak az adott egyén értékrendszerén átszűrve. Az irigység tehát korántsem arányos az irigyelt dolog abszolút értékével – fejti ki Schoeck. Eme tézisből már logikusan következik, hogy a tárgy nem egyszer egy jelentéktelennek tűnő, nevetséges apróságban manifesztálódik és okoz az irigykedőnek megannyi kínokat, legyen az egy asztal az ablak mellett, egy divatosabb cipő vagy egy elismerő pillantás a kollégák részéről.

Képzelje el a Kedves Olvasó, vajon kitől irigyelné inkább a jólétét: attól, akivel viszonylag egyenrangú vagy attól, aki beláthatatlanul magasabb lépcsőfokon áll a társadalmi ranglétrán? Amennyiben Ön a „klasszikusan irigy”-nek csoportjába tartozik, valószínűleg az első variáció korbácsolna föl Önben kellemetlen érzéseket. Már Arisztotelész is leírta azt a törvényszerűséget, hogy irigységet rendszerint olyanokkal szemben érez az ember, akik önmagukban véve vele egyenlőek, akiknek épp hogy csak több vagy jobb van valamiből. Azaz a halványnak tűnő különbség sokkal inkább szítja az irigységet, mint az áthidalhatatlannak tűnő.

Hogy mit jelent az irigység az egyénen túl, a társadalom szemszögéből, azt a következő bejegyzésben fogjuk kifejteni.

filoterápia.jpg

Szerző: T. G.  2013.06.18. 14:46 Szólj hozzá!

Címkék: terápia segítség filozófia szenvedés szociológia pszichológia probléma irigység tévút önbecsapás Arisztotelész filozófiai praxis filoterápia David Fincher Helmut Schoeck orosz közmondás a szenvedés okai

A bejegyzés reflexió a Dilemmában felvetett problémára.

Az életben szerintem nem azok a kihívások, amikor lehet tudni, hogy mi a helyes, és csak rá kell bírni önmagunk, hogy a szerint cselekedjünk. Nehezebb,

amikor nincs helyes választásunk, mégis valahogyan döntenünk kell. Amikor bármit is választunk – abból baj (is) származik.

Képzeljünk el egy családot. Az egyik gyerek tehetséges, és ahhoz, hogy ki tudja bontakoztatni a benne rejlő talentumot, a városba kellene költözni. A másik

beteges, asztmás. Bár a betegség nem életveszélyes, életminősége szempontjából a jó megoldás a falun maradás lenne. A dilemma világos: Bárhogy is

döntünk, az egyik gyerek javára tudunk csak határozni. A másik szívni fog.

Az élet ennél sokkal egyszerűbb körülmények közt is kitermeli az ilyen dilemmákat. Keressek-e jobb munkahelyet, kockáztatva a biztos jövedelmet?

Elmondjam-e neki, hogy szeretőm van? Benne maradjak-e egy kapcsolatban, amiben „jól elvagyunk”, de egyikünk sem boldog igazán, vagy dobjam-e ezt el,

reménykedve csak a boldogságban? Mi lesz, ha ennyit sem találunk ez után?

Vagy ahogyan József Attila fogalmazta meg a legalapvetőbb dilemmát:

„Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgy is!

Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is.”

Vannak olyan helyzetek, ahol nincs jó megoldás. Gyakran hallom ilyenkor, hogy „sodródom”, „nem döntök”, „hagyom, hogy kialakuljanak a dolgok”. De ezzel a

nem-döntéssel sem jutunk sehová. Maximum arra jó, hogy jobbról is, balról is begyűjtsük a pofonokat. A nem-döntés búvópatakja ritkán mossa a gyönyör

partjait. Ha mégis, akkor is, hogyan? Túl sekélyesen ahhoz, hogy igazán a partjába haraphasson. Hiába kerülnénk a felelősséget is: végső soron én voltam az,

aki eldöntötte, hogy nem döntök. Megmarad a felelősség a nyakamon, fölöslegesen próbálom sál alá rejteni. Nyomni fogja.

Az ilyen dilemmák kapcsán sokszor eszembe jut Kierkegaard írása a Vagy-vagyból.

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz,

vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el,

mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál

benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban, vagy nem, mindkettőt meg fogod

bánni.”

Kissé átvariálva Kierkegaard gondolatait:

„Szenvedj ettől, meg fogod bánni; a másiktól szenvedj meg fogod bánni; szenvedj ettől, vagy ne ettől szenvedj, meg fogod bánni; vagy az egyiktől szenvedsz,

vagy a másiktól szenvedsz, meg fogod bánni.” Mert minden élő természete ilyen: igyekszik kerülni az ártalmakat.

De hol itt a filozófia nyugalma, kérem szépen? Mi emelhet hát ki minket a megbánásból? A kulcs a döntésben keresendő. Hogy miután átláttam a helyzetet,

elhatároztam magam, hogy miért éppen ennek az alternatívának a szenvedéseit választom, miért nem a másikét. Ilyenkor hasznos, ha átvizsgálom a

lehetőségeket és valamilyen elvre, etikai kódexre, stb. támaszkodom. Kitartok az elveim mellett, mert egyszer már beláttam, így helyes dönteni. Nem Jó. Csak

helyes. És az, hogy egyáltalán döntöttem: az jó.

Ha aztán döntésem következményeit szenvednem, akkor egyenes gerinccel üdvözlöm a Rosszat: itt vagy? Vártalak. Téged vártalak, éppen ezt a rosszat, hogy

ne más bajok jöjjenek be ajtómon… Térj be, érezd otthon magad, majd menj, amikor eljött az ideje.

A blogban már emlegetett Frankl-t citálnám elő ismét. A rossz akarásával tud az ember egy magasabb értelmet tulajdonítani a szenvedésnek és ez által

felülemelkedni rajta. Elszenvedem, mert el kell. Helyesebb ebben szenvednem, mint a másikban.

Persze, amint megérkezik a szenvedés, jönni fog a kétely is. Tényleg jól választottam? Nem inkább a másikat kellett volna? A szenvedés elképzelése mindig

kisebb rosszat okoz, mint annak átélése. Ezek a kételyek nem mások, mint igyekezetek arra, hogy elkerüljük az éppeni szenvedést. Ilyenkor válik

egyértelművé, néha a döntéseimet újra és újra meg kell erősítenem: pontosabban: újra és újra döntenem kell ugyanarról. És ezen a ponton fog segíteni igazán,

ha tudatosan választottam meg a Rosszat: emlékeztethetem magam arra, hogy helyesen döntöttem.

filoterápia.jpg

Szerző: T. G.  2013.06.18. 14:22 Szólj hozzá!

Címkék: választás segítség döntés filozófia szenvedés etika erkölcs probléma zavar jó vagy rossz József Attila a szenvedés értelme filozófiai praxis filoterápia Kierkegaard a döntés fontossága Frankl döntési helyzet helyes cselekvés Vagy-vagy

Egy korábbi bejegyzésemben már szót ejtettünk ama felelősség súlyáról, amikor saját életünkre vonatkozóan kell elhatározásra jutnunk. Most nézzük meg az érem másik oldalát: mi a teendő, ha – látszólag - más sorsa van a kezünkben?

Az elmúlt hetekben rengeteg fejtörést okozott egy szakmai probléma, mely kapcsán ugyan éjről éjre gyűltek a pro és kontrák, ám a precíz listázásnál előbbre nem jutottam. Fogalmam sem volt, hogy mi lenne a leghelyesebb, és ami ennél is kétségbe ejtőbb volt: úgy éreztem, senkihez nem fordulhatok érdemben tanácsért.

A baráti kapcsolatok és a segítő hivatásúak örök nagy dilemmája: hogyan és miképp lehetünk a másiknak leginkább hasznára, ha az bajban van? Mert mondani bármit lehet, de a lépést a másik fogja megtenni, és neki fog fájni, ha nyúlcsapdába lép, nem annak, akitől az egyébként csodálatos ötlet származott. Így azzal a meggyőződéssel fogadtam mindenki észrevételét, hogy bizony a felelősség az én vállamat (és lelkemet) fogja nyomni.

Vannak helyzetek, melyekben végső soron egyedül kell helytállnunk.

Amit a nálam bölcsebbek vagy optimistábbak nyújtani tudtak, az az, hogy kimozdítottak ebből a feszült helyzetből: biztosítottak róla, hogy bármi történjék is, számíthatok rájuk. Meglátásaikkal tovább árnyalták (néhol bonyolították) a képet, ami végül arra döbbentett rá, hogy nincs relatív értelemben vett helyes megoldás. Volt, ami etikailag volt vitathatatlan, de a lelkiismeretem ágált ellene, és volt, amit szívem súgott, de szakmailag kétesnek bizonyult.

Hogy mire jutottam?

Tekintve, hogy nem egy teljes mértékben egyenrangú kapcsolatról volt szó (ahogy a segítő és segített viszonyokra az általában jellemző), semmi mást nem tarthattam szem előtt, csak a másik fél érdekeit. Természetesen nehéz ilyenkor kivonni magunkat egy közös képletből, félresöpörni egyéni motivációinkat, érzéseinket, ám Hippokratész „primum non nocere” aforizmája a mai napig alapelvül kell, hogy szolgáljon számunkra. A legfőbb tehát, hogy a másiknak ne ártsunk. (Hozzátenném, hogy ha egy mód van rá, akkor magunknak se.)

Minden személynek döntenie kell egy bizonyos pontnál, hogy a teremtő önzetlenség fényében fog járni, vagy a romboló önzés sötétségében. (...) Az élet ismétlődő és sürgős kérdése: "Mit teszel másokért?" (Martin Luther King)

Mindazonáltal ezzel még korán sincs happy end. Teljes joggal felvetődhet a kérdés: vajon honnan tudhatjuk biztosan, hogy mi szükséges és mi hasznos a másik számára? Mi van akkor, ha a kliens saját bevallása szerint jobban érzi magát, mégsem gyógyul valójában? Mi van, ha pillanatnyilag ugyan hatékonynak tűnik a segítség, ám hosszú távon csak olajat öntünk a tűzre?

Azt hiszem, valamennyi élet-, vagy tudományterületnek megvan a maga szakavatott (nem feltétlenül elismert) alakja. Ha bizonytalanok vagyunk, vagy éppen teljesen inkompetensek egy kérdést illetően, a leghelyesebb, amit tehetünk, hogy felkeresünk egy hozzáértő személyt és felvázoljuk neki a problémát. Amennyiben hajlandó ránk szánni némi időt, el fogja magyarázni, hogy, ha ezt vagy azt teszed, ennek ez vagy az lesz az eredménye. Eleinte talán még zűrzavarosabbnak tűnik minden, ám minél több a hiteles információnk egy adott problémakörrel kapcsolatban, annál nagyobb az esélyünk, hogy jó döntést hozzunk majd. Ha szerencsénk van, talán elhangzik a varázsmondat is: „mindezek fényében én ez utóbbit javasolnám”. A választás azonban a miénk.

Én is nagy levegőt vettem, és sutba dobva makacskodó önérzetem, leültem egy olyan emberrel beszélni, aki már többször találkozott hasonló jellegű problémával pályája során, mint most én. Bíztam az ítélőképességében, szakmai feddhetetlenségében, s ennek megfelelően annyi átagyalt hét után végre sikerült dűlőre jutnom. Nem állítom, hogy most felhőtlen boldogságban úszom (sajnos nem mindig kivitelezhető „a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” esete), viszont tudom, hogy majd később visszatekintve megnyugodhatok, mert igaz ugyan, hogy nem feltétlenül azt tettem, amit szerettem volna, de azt, amit kellett.

filoterápia.jpg

Szerző: T. G.  2013.06.18. 14:00 Szólj hozzá!

Címkék: terápia dilemma döntés segítségnyújtás filozófia probléma terapeuta segítés filoterápia döntéshelyzet

K. kommunikációs problémákkal keresett meg. Beszédhelyzetekben mindig zavarban volt. Egy, a terápiánkra jellemző rövid részt mutatok be, K. engedélyével.

(… Éppen a párkapcsolati beszédhelyzetekről beszélgettünk…)
K: - Gyáva vagyok.
T: - Miért?
K: - Mert nem mertem odamenni hozzá, és megmondani, hogy érzek. Pedig lehetett volna belőle valami.
T: - A bátorság tehát eredményfüggő lenne?
K: (Kérdőn néz)
T: Úgy értem, hogy akkor vagy bátor, ha sikeres a cselekmény? Tehát mondjuk azok a katonák bátrak, akik megnyernek egy háborút?
K: Nem! Akkor lennék bátor, ha nem félnék...
T: Eszembe jut, hogy Arisztotelész mit mondott a bátorságról. Szerinte a bátorság erény. Erényesnek pedig azért nehéz lenni, mert egy helyzeten sokféleképpen cselekedhetünk rosszul, de jól csak egy módon. Ha valamit túlzásba viszünk, vagy valami nem kellő mértékben van az adott helyzetben, az egyaránt hiba.  
Arisztotelész a bátorság vizsgálatakor éppen egy harctéri példát hoz fel. Ha valakiben túl sok a félelem, eldobálja a fegyvereit és hazaszalad, azt az embert gyávának nevezzük. Ez helytelen cselekvés. Ha valakiben nincs félelem, és előre rohan kaszabolni, akkor felesleges veszélynek teszi ki önmagát, és a társait, mert kilépett a csatasorból. Az ilyen embert nem bátornak, hanem vakmerőnek nevezzük, ami megint csak helytelen dolog. Bátor - Arisztotelész szerint - az, aki annak ellenére, hogy fél, helyt áll a csatában, és derekasan küzd. Mit gondolsz erről?

Megvizsgáltuk hát a bátorságnak egy olyan értelmét, amely tartalmazza a félelmet is. És ez segített.
Miért? K. úgy gondolta magáról, hogy ő egy gyáva ember, mert zavart él át beszédhelyzetekben. Ezzel az önképpel egy plussz szorongással lépett a beszédhelyzetekbe. E miatt a beszélgeti során gyakran vallott kudarcot, ami visszaigazolta önmaga számára: igen, én gyáva vagyok. Megoldásként kezdte kerülni a beszédhelyzeteket.
Azonban az egzisztencializmus szerint az ember az, amivé önmagát teszi. Az egzisztencialista filozófia alapvetően cselekvésközpontú. Valaki azért lesz bátor, mert bátor tettet hajt végre, és azért lesz gyáva, mert gyáván cselekszik. Ebből az is következik, hogy a bátorság és a gyávaság nem örök érvényű kategória, hanem pillanatról pillanatra meg kell újítani azt.
Minden férfi szeretne bátor lenni. K. megértette, hogy bátor lehetett a félelme ellenére is. Ezzel már tudott dolgozni. Elkezdett beleállni a beszédhelyzetekbe. Kis lépésenként, keményen küzdött. De a kihívásként megélt beszédhelyzetekben egyre több sikerélmény érte: A pozitív énkép erősödött. Minél több siker érte, annál magabiztosabban tudott beleállni a következő helyzetbe, azaz annál kisebb zavart élt át.

Észrevette azt is, hogy a beszélgetések hatására új kapuk nyílnak meg előtte. A szerencse is mellénk szegődött. Hamarosan egy reggeli kávézás közben a főnökével beszélgetve kapott egy új megbízást. Ami fizetésemeléssel járt. Nem állítom, hogy a terápia nélkül nem kapta volna meg a munkát, azonban ez az eset külsőleg is megerősítette K-t abban, hogy jó úton halad. És bár az alapvető zavar ennél kiterjedtebb volt, a fenti beszélgetés mégis jelentős fordulópontnak számított a terápiában.
 

A cikket elolvasva K. is véleményezte a bejegyzést, köszönet érte:

"Ez nagyon szépen hangzik így, de mindez csak egy nagyon hosszú folyamat első fejezetei. Apró sikerek, egyre bátrabb próbálkozások és néha kudarcok, amikből (ha közhelyesen is hangzik, de mégis) csak tanulni lehet. Ezek mentén egyszer el lehet érni egy olyan cselekvési attitűdöt, mellyel mondjuk egy évvel azelőtt már megelégedtem volna. Innen aztán mindig lehet tovább menni.

Az is problémám volt, hogy látszólag érdektelenséget mutattam az emberek felé, üres válaszok, erőltetett válaszreakciók formájában. És legbelül tényleg nem is érdekeltek annyira. És az az érdekes, hogy ezt azzal sikerült fokozatosan feloldanom, hogy - amolyan Woody Allen-esen mondva - KOMOLYAN ELKEZDTEM ÉRDEKLŐDNI AZ EMBEREK IRÁNT. Ezt eleinte a feléjük intézett őszinte kérdésekkel igyekeztem kifejezni, majd egyre interaktívabbá és természetesebbé váltak a párbeszédek. Újra megtanultam, és tanulok azóta is, időt és energiát fordítani a legkisebb interakcióra is. És ez a kulcsa az egésznek szerintem."

bátorság.png

Szerző: T. G.  2013.06.17. 18:55 Szólj hozzá!

Címkék: terápia siker filozófia bátorság ismerkedés párkapcsolat önbizalom udvarlás gyávaság önfejlesztés esetbemutatás Woody Allen Arisztotelész filozófiai praxis filoterápia önbizalomfejlesztés

Menjek el bulizni vagy inkább tanuljak a következő vizsgámra? Elfogadjam-e az új állást vagy maradjak a fenekemen? Megszólítsam vagy csak somfordáljak el mellette? Hamburger vagy saláta? Az élet csupa útvesztő.

Naponta kismillió döntéshelyzetbe csöppenünk és természetes, hogy valamennyiből ép bőrrel, netalán sikerekkel gazdagodva szeretnénk kimászni. Egy döntés meghozatala mindig teher, az adott személyiségtől és annak készségeitől függ, hogy éppen melyik tűnik nevetségesen egyszerűnek vagy épp megoldhatatlannak. Ebből kifolyólag a maga nemében egyik élethelyzet nehézkessége sem lebecsülendő, sőt, azt mondanám, hogy más által nem értékelendő, nem értékelhető. A súlyt, a tartalmat mindig az egyén adja, sőt, a döntés meghozatala utáni következményeket is neki kell viselnie: büszkén felemelnie a fejét vagy alábukni a sárba. Persze az is meglehet, hogy nem változik semmi.

Szakmai szempontból ezért nem marad más, mint a figyelmes, türelmes attitűd. Sokan csillogó szemekkel állnak elém, hogy ők bizony változtatni szeretnének az életükön, ám itt meg is torpannak. Zavarba jönnek, ha túl sok a választási lehetőség és attól is, ha egyáltalán nem látnak maguk előtt alternatívát (mely reakció egyébiránt teljesen természetes).

Ilyenkor általában a következő kérdés hangzik el: „hol kezdjem, kisasszony?”

„Talán ott, hogy ezen elgondolkodik”- szoktam felelni.

Valamit készen kapni mindig könnyű, hosszú távon azonban csöppet sem kifizetődő. A cél nem az, hogy más helyett aktuálisan megoldjak egy helyzetet, hanem az, hogy képessé tegyem a másikat arra, hogy a későbbiekben önállóan is boldoguljon az élet tekervényes ösvényein.

A magunk számára helyes döntésért igenis meg kell küzdenünk. Át kell gondolnunk a reálisan kivitelezhető lehetőségeinket, a jelenlegi adott helyzetünket, majd ezeket egyeztetni. Nincs szükség jóstehetségre, hogy ezeket átlássuk, a józan ész (és hozzátenném, hogy egy kiforrott, megfelelő értékrendszer) azonban nem árt.

Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során.” (A lét elviselhetetlen könnyűsége. Remélem, a kedves-lelkes olvasóknak nincs még tele a hótaposójuk Kunderával, kevés könyvet szoktam úgy a kezemben szorongatni, mint az övét.)

Ahogy a fenti idézet is sugallja, a hibázás nem csak hogy megengedett, de olykor elkerülhetetlen. Vannak tévutak, melyekről könnyedén visszafordulhatunk és vannak, amelyekért gerincet törő árat kell fizetnünk, a legfontosabb az, hogy a saját szerepünket tisztán lássuk a történetben. A kezdeti terv lehet önmagában pompás, ám be kell látnunk, hogy vannak tényezők, körülmények, melyeket isteni erő híján egyszerűen nem kontrollálhatunk: más emberek döntései keresztezhetik a miénket, és tovább csavarhatnánk a képet a gazdaság, a politika kiszámíthatatlan voltjával is. Ám, ha szerencsénk van, pár orra bukás után akár korrigálhatunk is. Tökéletes megoldás tehát nincsen, ám ez nem azt jelenti, hogy nem kell törekednünk a lehető legjobbra.

filozófiai életvezetési tanácsadás.jpg

Szerző: Cs. N.  2013.06.16. 20:14 Szólj hozzá!

Címkék: élet döntés felelősség Kundera lelki baj

Hegel sze­re­lem­kon­cep­ci­ó­já­nak meg­ér­té­sé­hez vissza kell helyezkednünk a korába. A német ide­a­liz­must ekkor Kant és Fichte gon­do­la­tai hatá­roz­zák meg. Lé­nye­ge­sebb meg­lá­tá­saik: a kül­vi­lág­ot csakis érzékszervi tapasztalataink alapján ismerjük meg, ezért az általunk tapasztalt világhoz már eleve hozzátapad az érzékszerveink szubjektív torzítása. Azaz a dolgokat sosem érzékelhetjük objektívan, nem tudjuk megtapasztalni azt, hogy milyen „dolog való­já­ban” (a magá­ban való dolog). Nekünk csu­pán a jelenség-világról lehet tudo­má­sunk. Ennek folyománya­ként az öntu­dat és a lényeg­szerű meg­is­me­rés is prob­le­ma­ti­kussá válik. A fich­tei meg­ol­dás sze­rint az érzé­ke­lés által meg­ta­pasz­tal­juk a külső vilá­got (a Nem-Ént), melytől elvo­nat­koz­tatva az Én önma­gára talál­hat. Azaz megismerem azt, ami Nem-Én vagyok, és a világ fennmaradó részét tekintem Én-nek. Az emberi lét gyö­kere tehát min­dig mint „az egyik és a másik” viszo­nya értel­mező­dik. Ez azon­ban szét­ta­golt­sá­got és a kül­vi­lág­gal való szembenál­lást ered­mé­nyez. Hegel azon­ban a vilá­got a „min­den egy” szel­le­mé­ben éli meg, ezért szük­sé­gessé válik szá­mára egy elv, ami meg­szün­teti ezt a különválást.

Hegel a két személy közti közvetítő elvet a szeretetben találja meg. A sze­re­tet első sor­ban a Másik ember­hez, az élő­höz, azaz magá­hoz az élet­hez vezet el min­ket, nem pedig a „halott dol­gok­hoz”. A sze­re­tet az élet és az emberi kap­cso­la­tok alap­vi­szo­nya lesz, mely­nek célja az egye­sü­lés. Az egye­sü­lés azon­ban nem szük­ség­szerű dolog, hanem morá­lis dön­tés ered­mé­nye: valaki választ­hatja az elkü­lö­nü­lést, a szét­ta­golt­sá­got, a tár­gyak­tól való füg­gést is. A szeretetben való egye­sü­lés tétje tehát nem keve­sebb, mint a „szét­sza­kadt ember” belső egyesítése. Hegel­nél is elő­ke­rül a Pla­tón­nál már meg­is­mert kon­cep­ció, hogy a szeretetkapcsola­tok nél­kül élő ember sosem lehet „teljes”.

Ám a valódi sze­re­tet, és az igazi egye­sü­lés ritka és cso­dás álla­pot. Ez csak a hata­lom­ban egyenlő felek közt való­sul­hat meg, ahol nincs alá és fölé­ren­delt­ségi viszony. Ez a sze­re­tet az élő­höz kötő­dik, azaz nem való­sul­hat meg egy olyan kap­cso­lat­ban, ahol a másik vala­mi­lyen érte­lem­ben tár­gyi­a­sítja a mási­kat. (Lásd Sade…)

A sze­re­tet alapja az egyenlő­ség, és a köl­csö­nös­ség. „Sze­re­tet csak az egyenlő­vel, a tükör­rel, lényünk vissz­hang­já­val szem­ben lehet­sé­ges.” A sze­re­tet a szel­le­münk­nek (azaz mind a biofizi­kai ter­mé­szetünknek, mind pedig a ben­nünk lévő lelki, vagy isteni mivol­tunk­nak) az a meg­ha­tá­ro­zott­sága, hogy nem vagyunk egye­dül. A Másik sze­mé­lyé­ben ráis­mer­he­tünk önmagunk mására. És mivel a sze­re­tet viszony köl­csö­nös, a két sze­mély egy­más által nyer­heti el önmaga tel­jes­sé­gét, és önazo­nos­sá­gát. A sze­re­tet­ben a két sze­mély kap­cso­lata válik lényegessé.

Mivel azon­ban a sze­re­tet érzés, ere­dendően nem kap­cso­ló­dik logi­kai, fogalmi közvetítettséghez. A sze­re­tet nem az ész ter­méke. A sze­re­tet eset­le­ges és múlé­kony, ezért szilárd támaszra van szük­sége, hogy foly­to­no­san fenn­álló lehes­sen. Ez a szi­lárd támasz bensőleg a dön­tés, míg külső­leg a házas­ság, a közös vagyon. A csa­lád szub­jek­tív kiindulópontja az érzéki és érzelmi von­za­lom, azon­ban szub­jek­ti­vi­tása foly­tán ez nem elég sta­bil kötő­dés. Az egy­sé­ges­ség érzése, és a mel­lette való dön­tés az, ami meg­óv­hatja a csa­lá­dot akár egy később lángra lob­banó vonza­lom­tól is. Az a dön­tés tehát, hogy vala­ki­vel egységesnek gon­do­lom magam, egy­ben elzárkó­zást is kíván mások­tól. (Pont ez az élet végéig tartó önkor­lá­to­zás lesz az az elem, ami miatt Hegel elítéli a szülők által eldön­tött házas­sá­got. Ez akkora felelős­sé­get ró az emberre, amiről az egyén csak maga dönt­het sza­ba­don.) Ezen bizo­nyos mér­tékű önfel­adás hatá­sára a vonzalom is idő­vel át tud ala­kulni egy mélyebb, erősebb köte­lékké, amit Hegel erköl­csi szeretet­nek nevez. Az Én-központú gon­dol­ko­dás és élet­ve­ze­tés helyét átve­szi a maga­sabb rendű Mi-ben való gondolkodás.

Hegel elmélete több szálon kapcsolódik a mai szerelemfelfogáshoz. Az egyenlőség elve egy kapcsolatban ma egy általánosan elfogadott szempont.

 Hegel.jpeg

Rózsa Erzsé­bet – Hegel sze­re­tet­fi­lo­zó­fi­ája alapján

Szerző: T. G.  2013.04.26. 13:20 Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása