„- Ötvenpercenként meghal valaki a francia utakon - mondja Vera, a feleségem. - Nézd azt a sok őrültet, hogy vezetnek! Bezzeg milyen rendkívül óvatosak, amikor a szemük láttára kirabolnak egy öregasszonyt az utcán. Hogyhogy nem félnek, amikor a volánnál ülnek?

Mit feleljek? Talán a következőt: a motorbiciklijére görnyedő ember csak a száguldás jelen pillanatára tud figyelni; múlttól-jövőtől elvágott időtöredékbe kapaszkodik; kiszakad az idő folytonosságából; kívül kerül az időn; másképp mondva extázisban van; ebben az állapotban mit sem tud a koráról, a feleségéről, a gyerekeiről, a gondjairól, következésképp nem is fél, mert a félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója. (…)

Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi.” Kundera – Lassúság

Rohanunk. Nem csak motoron vagy autóban.

Persze ebben vaskosan benne van a technikai fejlődés is. Az ipari forradalomnak hála egyre gyorsabbá vált életünk ritmusa. Régebben minden tevékenység több időt igényelt. Akkoriban még a munkafolyamatok alatt is maradt ideje az embereknek a kifelé és befelé figyelésre. Érdemes elolvasni Weöres Sándor Gyerekkor című versét.

Ha befejezünk egy cselekvést, kezdjük a következőt. Úgy vélem, ez mindig is így volt. Az emberi elme mindig  valamilyen tárgyra irányul. Manapság mindennel gyorsan akarunk végezni, majd kezdeni a következő feladatot. Kerüljük a tétlenséget. De ebben a felgyorsult tempóban kívül kerülünk önmagunkon, a sok feladat között nem marad idő a befelé fordulásra.

És ez megbosszulja magát. Elszokva az önmagunkkal való („lelki”) törődéstől, sokszor csak zihált és csapzott énünket látjuk viszont, ha egy-egy beálló szünetben szembe kerülünk önmagunkkal. A pszichológiai szaknyelv számon tartja az ún. vasárnapi neurózist, amikor az ember nem tud önmagával mihez kezdeni szabadidejében. Stresszesebb, vagy épp depresszívebb lesz. Éppilyen látványos dolog az, amikor egy, már csak formailag működő család legstresszesebb időszaka a nyári egyhetes közös pihenés. Ahol a felek nem tudnak hová elfordulni egymástól…

A technikai forradalom gyorsasága nem felszabadította az ember idejét, hanem lekötötte. Mert a felszabaduló időbe nem önmagunk- hanem az újdonság felé fordulás lépett. Pedig a kontempláció, ez a belső, szemlélődő gondolkodás szükséges kelléke lenne a nyugalomnak.