A görög filozófia első szerelem értelmezéseit a mítoszoktól örökölte. Ezekben Erosz, mint kozmikus teremtőerő jelenik meg, aki a Káosz Ellentéteibe ültette bele az Azonosságot, a Vonzalmat, az Egységet. Az Egység alapvető tájékozódási pont a görög gondolkodásban. Ez legtisztábban Parmenidésznél és Platónnál mutatkozik meg, akik szerint csak az Egységes bír valódi léttel, szemben a tapasztalati világ állandóan változó káprázatával. Az Egység összefonódik így a Létezés, és a Jó fogalmával is. És mivel a Jó ilyen szoros kapcsolatban áll a vonzódással, ezért bármilyen érték is csak a szerelemen foganhat meg. Szerelem nélkül tehát nincs egység. Platón szerint a nem szerető ember csupán fél-ember. Pontosabban eredeti létformájának csupán a fele.

Az Androgün-mítosz szerint Régen az embereknek négy keze volt, négy lába és két feje. Olyan hatalmasak és erősek voltak, hogy Zeusz kettévágta őket, nehogy az istenek ellen támadjanak. Azóta vágyik az egyik fél megtalálni a másikát. A szerelem vágy az önmagunk teljessége iránt. Sokszor érzünk így, mai napig használjuk az olyan kifejezéseket, hogy keresem a másik felem, vagy azt, aki kiegészít.
Ennek az Egységnek a megteremtéséhez azonban fejlődni kell. Így válik a szerelemi kapcsolat a nevelés fontos részévé. Platón tanácsát követve az ifjak figyelmét először a szép testek felé kell fordítani.Egy idő után ráismernek majd az ifjak, hogy minden testi szépség édestestvére egymásnak, és eltelnek vele. A sok egyforma szépség közt választani nem lehet. Ezért a figyelmet a testről a szép cselekedetek felé kell fordítani, majd eredetükre, a szép lélekre. Az ifjak többre fogják így értékelni a nemes lelket a csinos testnél.

Érdemes jól megválasztani a mestert, aki ezen az úton végigkísér minket. Mivel a mesternek nem az az érdeke, hogy a tanítványa fejlődjön. Ugyanis a mester addig rendelkezik valamilyen vonzó többlettel tanítványa szemében, amíg át nem adja tudását. Ha a már nincs mit átadnia, akkor szerelme könnyen elhagyhatja őt egy másik tanítóért. Erre a dilemmára (ami a Phadirosz c. könyv alapját képezi) az a belátás ad feleletet, hogy a szerelem isteni dolog, ezért az igaz szerelemnek nem is lehet rossz a következménye. Csak azt tekinthetjük igaz szerelemnek, amely mindkét felet egy tökéletesebb állapotba emeli.

Ennek szemléltetésére Platón egy másik gyönyörű mítoszt hív segítségül: A halhatatlan lelkek mielőtt megszületnének, az ég felé törnek, hogy az istenek közé jutva az örök igazságokat szemlélhessék boldogságban. De a lelkek egy részét a vágyaik a föld felé húzzák, és nem tudják rendben követni az istenek szekerét. A nagy tülekedésben összeütköznek a lelkek, és elveszítik szárnyaikat, és addig zuhannak, amíg anyagot nem érnek - azaz újjá nem születnek. A szerelem, mint a lélek legjobb és legistenibb érzése lesz az, ami megindítja ismét a lélek szárnyainak növekedését – azaz lehetőséget teremt az örökkévaló eléréséhez.
„Most aztán forr és hullámzik az egész lélek; és amilyen viszketést és bizsergést éreznek foghúsuk táján azok, akiknek épp jön a foguk, olyan állapotot él át a lélek is, amelynek szárnya nőni kezd. Forr és gerjedezik, s mintha csiklandoznák, mikor szárnya nő. Amikor aztán megpillantja az ifjú szépségét, s befogadja az onnan feléje áramló parányokat – amelyeknek neve: szerelmi báj –, átnedvesedik és felmelegszik, s így enyhül fájdalma és örömben úszik. Ha azonban távol van tőle és elszárad, beszáradnak azok a nyílások is, melyeken át a toll sarjadna, s becsukódva a szárny növekedését is elzárják; ez a sarjadzás a vággyal együtt bennszorulva lüktet, mint az ütőerek, és mindegyik csíra a neki megfelelő kijárat felé tör, úgyhogy az egész lélek – körös-körül ösztökéltetve – magánkívül van gyötrelmében; de a szépre emlékezve örvendezik is. S akiben e két érzés összevegyül, nyugtalanul gyötrődik állapota különössége miatt, és tanácstalanul tombol…” Platón - Phaidrosz.

– Mészáros András: A transzcendencia lehelete – a szerelem időbeliségéről alapján.