Létezik egy fogalom, melynek hallatán már megkeményednek az arcizmaink és lúdbőrözik a hátunk. A hozzá társított képzeteinket (és tudásunkat) nagyban meghatározza korunk, társadalmunk, vallási hovatartozásunk, mégis, mindettől függetlenül, úgy tűnik, az ember egyetemesen nehezen birkózik meg önnön megsemmisülésének tudatával. Valóban ilyen félelmetes lenne a halál?

Talán most kissé megszeppent a Kedves Olvasó. Hisz természetesnek vesszük, hogy vannak dolgok, amelyekről inkább nem beszélünk. Témák, melyeket kerülünk. Tények, melyekkel nem szívesen szembesülünk. De hiába fordítjuk el a fejünket vagy burkolózunk szemérmes hallgatásba, a kínzó gondolatok bizony vehemensen áttörnek a legerősebb tagadó szándék pajzsán is. Történik ez a halál esetében például akkor, ha egy korunkbeli ismerősünkről megtudjuk, hogy súlyos beteg vagy ami talán még rosszabb, amikor mi szorongatjuk az orvosi diagnózist. A halállal való megküzdés az ember egyik legnagyobb megpróbáltatása, mindezt azonban megelőzi és egyben alapját is képezi a halállal kapcsolatos attitűdünk, ti. hogy miként is viszonyulunk hozzá, miként is vélekedünk róla.

A nagy elméket mind izgatta a halál kérdése (és vélhetőleg bosszantotta megfoghatatlansága): a tudósok kémcsövekbe zárták, az írók papírra vetették, ki-ki tudása szerint próbált megoldást találni az örök rejtélyre.

Epiktétosz görög filozófus szerint az embereket nem maguk a dolgok zavarják, hanem az azokkal kapcsolatos kialakított nézeteik. Ezek szerint nincs is más teendőnk, csak megváltoztatni a gondolkodásmódunk? Sajnos, mint általában, ez esetben sem ilyen egyszerű a helyzet, kezdetnek azonban igen jónak tűnik… Sokan vannak, akiknek pontosan ebben segít például vallási hovatartozásuk. Lélektani szempontból maga a hit az, ami számít, hogy ki miben hisz, egyénfüggő. Lehet ez a mennyország, a reinkarnáció, bármi, ami hozzájárul a megnyugvásunkhoz. Ám vegyük észre, ha a hitünk csak homok, melybe a fejünk dughatjuk, pórul járunk.

A vallási színezeten túl valamennyi kultúra próbál némi támpontot adni más elvesztésének megélésével kapcsolatban - hordhatunk fekete ruhát (vagy akár fehéret, mint ahogy az például Kínában szokás), zokoghatunk vagy csendesen emlékezhetünk -, az igazság azonban az, hogy saját magunkra vonatkozóan magunknak kell a biztos pontot megkeresnünk, elvégre ki mást érintene leginkább a saját halálunk, mint önmagunkat? Akár tetszik, akár nem, nekünk kell szembenéznünk vele.

Lássuk, hogy tehetjük ezt meg. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát, tegyük fel, hogy a sütés-főzés tabunak számít hazánkban, viszont mindenféleképpen szeretnék nyugodt fejjel odaállni majd egyszer a tűzhelyhez. Hogy érhetem ezt el? Például finoman elkezdek puhatolózni az ismerősöknél, ők vajon hogy főznek, felkeresek egy könyvtárat, hátha találok a témába vágó könyveket, illetve kutakodom egy kicsit a saját fejemben/lelkemben is: például milyen érzéseim támadnak, ha kezembe veszek egy fakanalat? Ahhoz tehát, hogy valamivel sikeresen megbirkózzunk, nem csupán a dolog természetét kell ismernünk (mi történik a szervezettel?), hanem az ahhoz kapcsolódó attitűdjeinket is (mit gondolok a halálról?).

“Senki sem tudja, hogy az ember számára végül is a halál nem válik-e a legnagyobb áldássá; és mégis, az emberek úgy félnek tőle, mintha tudnák, hogy ez a legnagyobb átok.” (Szókratész)

Mint sok más nehéz esetben, itt is a legokosabbnak az elfogadás tűnhet. Mindaddig persze, amíg valaki fel nem találja az ellenszert: a régi irodalom órákról eszünkbe juthat Gilgames királyfi és az öröklét füve vagy napjainkból a Harry Potter-féle Bölcsek Köve, emlékezzünk vissza, a hősök végül kénytelenek voltak lemondani a csodaszerről. Ahogy a köznapi embernek is szembe kell néznie azzal, hogy élet és pusztulás egymástól elválaszthatatlanul léteznek. Az emberi lét örök konfliktusa, hogy azzal a tudattal kell élnünk, hogy egyszer meghalunk, rá kell döbbennünk határainkra. A mindennapokban az elmúlástól való félelem különböző extrém cselekedetekben, érzelmi zavarokban ölt testet, a bennünk lappangó szorongás táptalajául szolgálhat (talán mindenkinek van olyan férfi ismerőse, aki jobb elfoglaltság híján vadonatúj autóval száguldozik, majd töri össze magát).

Miért ne élhetnénk a halál békés tudatával együtt? Persze ez kivitelezhetetlennek tűnik, ha a haláltól való félelmünk láthatatlan gúzsba köti az eszménket, cselekedeteinket. Hogy miként tudunk ezen változtatni, arról a bejegyzés 2. részében ejtünk szót.

(A következő részért kattintson ide!)