K. kommunikációs problémákkal keresett meg. Beszédhelyzetekben mindig zavarban volt. Egy, a terápiánkra jellemző rövid részt mutatok be, K. engedélyével.

(… Éppen a párkapcsolati beszédhelyzetekről beszélgettünk…)
K: - Gyáva vagyok.
T: - Miért?
K: - Mert nem mertem odamenni hozzá, és megmondani, hogy érzek. Pedig lehetett volna belőle valami.
T: - A bátorság tehát eredményfüggő lenne?
K: (Kérdőn néz)
T: Úgy értem, hogy akkor vagy bátor, ha sikeres a cselekmény? Tehát mondjuk azok a katonák bátrak, akik megnyernek egy háborút?
K: Nem! Akkor lennék bátor, ha nem félnék...
T: Eszembe jut, hogy Arisztotelész mit mondott a bátorságról. Szerinte a bátorság erény. Erényesnek pedig azért nehéz lenni, mert egy helyzeten sokféleképpen cselekedhetünk rosszul, de jól csak egy módon. Ha valamit túlzásba viszünk, vagy valami nem kellő mértékben van az adott helyzetben, az egyaránt hiba.  
Arisztotelész a bátorság vizsgálatakor éppen egy harctéri példát hoz fel. Ha valakiben túl sok a félelem, eldobálja a fegyvereit és hazaszalad, azt az embert gyávának nevezzük. Ez helytelen cselekvés. Ha valakiben nincs félelem, és előre rohan kaszabolni, akkor felesleges veszélynek teszi ki önmagát, és a társait, mert kilépett a csatasorból. Az ilyen embert nem bátornak, hanem vakmerőnek nevezzük, ami megint csak helytelen dolog. Bátor - Arisztotelész szerint - az, aki annak ellenére, hogy fél, helyt áll a csatában, és derekasan küzd. Mit gondolsz erről?

Megvizsgáltuk hát a bátorságnak egy olyan értelmét, amely tartalmazza a félelmet is. És ez segített.
Miért? K. úgy gondolta magáról, hogy ő egy gyáva ember, mert zavart él át beszédhelyzetekben. Ezzel az önképpel egy plussz szorongással lépett a beszédhelyzetekbe. E miatt a beszélgeti során gyakran vallott kudarcot, ami visszaigazolta önmaga számára: igen, én gyáva vagyok. Megoldásként kezdte kerülni a beszédhelyzeteket.
Azonban az egzisztencializmus szerint az ember az, amivé önmagát teszi. Az egzisztencialista filozófia alapvetően cselekvésközpontú. Valaki azért lesz bátor, mert bátor tettet hajt végre, és azért lesz gyáva, mert gyáván cselekszik. Ebből az is következik, hogy a bátorság és a gyávaság nem örök érvényű kategória, hanem pillanatról pillanatra meg kell újítani azt.
Minden férfi szeretne bátor lenni. K. megértette, hogy bátor lehetett a félelme ellenére is. Ezzel már tudott dolgozni. Elkezdett beleállni a beszédhelyzetekbe. Kis lépésenként, keményen küzdött. De a kihívásként megélt beszédhelyzetekben egyre több sikerélmény érte: A pozitív énkép erősödött. Minél több siker érte, annál magabiztosabban tudott beleállni a következő helyzetbe, azaz annál kisebb zavart élt át.

Észrevette azt is, hogy a beszélgetések hatására új kapuk nyílnak meg előtte. A szerencse is mellénk szegődött. Hamarosan egy reggeli kávézás közben a főnökével beszélgetve kapott egy új megbízást. Ami fizetésemeléssel járt. Nem állítom, hogy a terápia nélkül nem kapta volna meg a munkát, azonban ez az eset külsőleg is megerősítette K-t abban, hogy jó úton halad. És bár az alapvető zavar ennél kiterjedtebb volt, a fenti beszélgetés mégis jelentős fordulópontnak számított a terápiában.
 

A cikket elolvasva K. is véleményezte a bejegyzést, köszönet érte:

"Ez nagyon szépen hangzik így, de mindez csak egy nagyon hosszú folyamat első fejezetei. Apró sikerek, egyre bátrabb próbálkozások és néha kudarcok, amikből (ha közhelyesen is hangzik, de mégis) csak tanulni lehet. Ezek mentén egyszer el lehet érni egy olyan cselekvési attitűdöt, mellyel mondjuk egy évvel azelőtt már megelégedtem volna. Innen aztán mindig lehet tovább menni.

Az is problémám volt, hogy látszólag érdektelenséget mutattam az emberek felé, üres válaszok, erőltetett válaszreakciók formájában. És legbelül tényleg nem is érdekeltek annyira. És az az érdekes, hogy ezt azzal sikerült fokozatosan feloldanom, hogy - amolyan Woody Allen-esen mondva - KOMOLYAN ELKEZDTEM ÉRDEKLŐDNI AZ EMBEREK IRÁNT. Ezt eleinte a feléjük intézett őszinte kérdésekkel igyekeztem kifejezni, majd egyre interaktívabbá és természetesebbé váltak a párbeszédek. Újra megtanultam, és tanulok azóta is, időt és energiát fordítani a legkisebb interakcióra is. És ez a kulcsa az egésznek szerintem."