Szemközt velem egy harmincas „mai” fiatalember, már harmadjára látom itt.  Most is feszült, mint az előző alkalmakkor, holott már megszokhatta volna, hogy a szőke tündérhez csak a keservesen múló órákon át vezet az út. Morog, kiejti a telefonját a kezéből, ismét babrál vele, fészkelődik. Elnézem a görcsös mozdulatokat, ahogy pár héttel ezelőtt is, és csak mosolygom magamban. Számomra is olykor fárasztó tulajdonságom, hogy állandóan figyelek, monitorozom a környezetem, talán ennek köszönhető, hogy sok minden feltűnik és sok jelentéktelennek tűnő arc is a memóriámba vésődik. Ahogy ennek a férfinak a viselkedése. Ő szemmel láthatóan magával van elfoglalva, ha tizedjére ülnék le vele szemben, valószínűleg akkor sem emelné fel a fejét, nem jönne rá, hogy ugyanarra az orvosra várunk. Nincs ebben semmi természetellenes, az emberek általában nem figyelnek effélékre, tele a fejük egyéb fontosnak titulált információkkal, tervekkel, programokkal. Suhannak. Izegnek-mozognak egy székben, ahelyett, hogy megpróbálnák kitölteni azt az időt. Egy-két óra az embernek saját magával: úgy tűnik, ez maga a pokol. Persze, mindenki sietne máshová, ez egyértelmű, de amint megakasztják a mókuskerékben, jön a kínlódás. Kiszolgáltatottan várják, hogy a hangosbemondón felreccsenjen nevük foszlánya, de addig is feszengenek, tipródnak, kiabálnak a gyerekkel vagy a nővérkével. Miért ne lehetne úgy elképzelni, hogy van egy kis idő magamra? Úgy tűnhet, elragadják tőlünk az értékes perceket holmi hitvány várakoztatással. Nem lehet, hogy kiszakadva a munkahelyünkről vagy a mosógép mellől, épp hogy ajándék ez az idő? Most lehet kicsit mélázni, átpörgetni az elmúlt napok eseményeit, elővenni a könyvet, amit hónapok óta be szeretnénk fejezni vagy nézgelődni…

Amott egy kislány, apró kezeivel elkezdi befonni az anyja a haját, mire az ráförmed, hagyja már békén. Arrébb egy idős néni, szemüvegét igazgatva fejti a keresztrejtvényt. Betipeg egy nő, szurkolok neki, hogy magassarkújában el ne csússzon a több mint százéves kövezeten. Ideje olvasni egy kicsit. Később szóba elegyedem egy újságíróval, akinek köszönhetően egyrészt repül az idő, ráadásként kellő pozitív megerősítést is kapok, hogy ezen a bolygón nem csak engem villanyoz fel a fiatalkorú bűnözés témája.

Persze mindezen élményeket megspórolhatjuk magunktól, ha magán-fogorvosunk van, időponttal, bőrfotellal…