Ma elkaptam egy szívet melengető történetet a villamoson... De csak nem hagy nyugodni a jelenet.

Egy anyuka az ablakból mutatta a 3 év körüli gyermekének:

– Nézd, Anyu amikor kislány volt, ebben a házban élt.

– És Én akkor hol voltam?

Anyu elneveti magát.

– Te még sehol. Amikor kislány voltam, akkor laktam ott.

– De akkor Én hol voltam?

– Te még akkor nem éltél. […]

– De akkor Én hol voltam?

Izzik a kis gyermekhomlok. Szinte látom, ahogy az apró neuronok tüzelnek. De nem fér be a válasz. Olyan nincs, hogy Ő nem volt. Elképzelhetetlen.

És tényleg, mit is lehetne erre válaszolni is? Olyat, amit még befogad a gyerek hitvilága? Kicsi tündérként egy tavirózsa levelén csücsülve vártad, hogy megszüless? Angyalka voltál az égben? Netán egy öreg bácsi, vagy öreg néni, és most születtél újjá? Vagy épp hangya voltál, ha pocsék volt a karmád?

Az Én számára mindig megdöbbentő a végességének a tudata. Így felnőtt fejjel már sokkal inkább a jövőbe vettetve rettegünk: egyszer talán kihuny majd az öntudatunk. Ha nem, akkor Isten jobbján, vagy balján, netán ölében. Vagy hurik közt. Vagy hangyaként, ha pocsék volt a karmánk… Már annyira a befejezés köti le a természetes érdeklődésünket, hogy fel sem tűnik a kezdet abszurditása. Pedig ha a Nemlét elfogadhatatlan, akkor különössé válik a kezdet is. A görögök pontosan tudták, hogy csak annak nincs pusztulása, aminek nincs keletkezése sem. Kamasz koromban a matematikai aszurditás csúcsa számomra a félegyenes volt. Hogy lehet valami csak az egyik irányba végtelen? Nem véletlen a reinkarnáció gondolata Platónnál...

Nekem még nem adatott meg az az élmény, hogy lássam, ahogy növekszik a kisgyerek és ahogy fejlődik a tudata. Meglehet nincs abban semmi megrázó, hogy az „Én” az időben keletkezik. Látva a szellem felépülését, látszólag érdektelenné válik a probléma. Amikor megszületett, öntudata sem volt még. Sírt, aludt, és ürített. Sokat. Aztán önmagára ismert, kialakult énképe is.  Eszembe jut egy régi tanárom kedvenc monda: „Egy fokozati ontológia keretein belül ez a probléma is felszámolódik.” De ez nem kielégítő. Persze, van olyan filozófiai érvelés is, ahogy abban sem volt semmi szörnyű, hogy Krisztus előtt 1500-ban nem léteztem, az sem lesz rosszabb, hogy Krisztus után 3500 sem fogok létezni, ergo a halálban sincs semmi rossz…

Én mondjuk tartom Epiktétosz meglátást: "Miért félnék én a haláltól, hiszen ahol én vagyok, ott nincs halál,s ahol a halál van, ott nem vagyok én." Számomra békítő az elmúlás gondolata, így a keletkezéssel sincs bajom. De mások hogyan adnak számot a keletkezésről? Kommentben örülnék ám nagyon a véleményeknek…