Régóta szívem csücske Viktor Frankl (már ezen okból kifolyólag is remélem, hogy Gergő kollégám lassan meglep minket egy, az egzisztencializmusról szóló irománnyal, hiszen ez az ő asztala). Az osztrák származású pszichiáter…mégis mondj igent az életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábortc. (méretben) kis könyvét nagy lelkesedéssel szoktam ajánlani az élet árnyaltabb dolgai iránt minimálisan is érdeklődőknek, illetve kölcsön is szoktam adni, s ahogy ez lenni szokott, olykor elfelejtődik visszakerülni hozzám.

A szenvedés érték. Természetesen nem önmagában, hanem azon személy miatt és által, aki azt megéli.

Igazából soha nem értettem vagy inkább nem tudtam átérezni eme mondat súlyát. Az érték Frankl szerint abban rejlik, hogy még egy méltatlanul kiszolgáltatott állapotot is képesek vagyunk emberi minőséggel megtölteni, értelemmel felruházni, ha úgy tetszik, okulni belőle (a koncentrációs tábor borzalmain túllépve gondolhatunk itt akár egy súlyos betegségre vagy minket ért veszteségre is). Mert mi, emberek, ha okot nem is mindig feltétlenül, de célt találhatunk, s így, még a leghitványabb, legértelmetlenebbnek tűnő pillanatok is lehetnek jelentőséggel bíróak egy adott személy számára.

Ez eddig rendben is volna, de ugyan ki szeret szenvedni?

A választ saját életemre vonatkozóan mostanság kaptam meg, érdekes mód több frontról ért a megvilágosító támadás, mind a páciensek, mind a barátok részéről, közvetve és közvetlenül.

Nap mint nap szembesülök azzal az iszonytató ténnyel, hogy az érzelmek miként pusztulnak ki egy emberi lényből.

Pszichopatológiai szempontból vannak, akik már abszolút kizárták magukat a világból és saját bensőjük tengerében forgatják magukat, s vegetálnak, amíg lehet.

A skizofrén tüneteknél kevésbé szélsőséges példát képviselnek azok, akik afféle kívülállókként mozognak az emberek közt. Számukra minden idegen és furcsa, az érzéseik megélése helyett hagyják, hogy azok marionett-bábuként rángassák őket, mindenféle kapcsolatokba hajszolják magukat, illúziókat kergetnek, hitegetik magukat, majd amikor kipukkan a rózsaszín szappanbuborék, sírdogálnak egyet – már ha tudnak még.

És van, amikor az ember ugyan halad a maga útján, de már csak egy árny képében, hajdani önmaga szellemeként. Nem képes mélyen érezni, belül kong az ürességtől, nem képes, de már nem is akar valódi kapcsolatba lépni másokkal. Ilyen az, amikor ösztönvezérelve holmi idegen karjaiba omlunk, majd nem sokkal később szépen leporolva magunkat továbbállunk, barátok helyett óriási haveri körrel rendelkezünk és valójában már nem is motivál semmi bennünket.

Bizonyos aspektusból nézve irigylésre méltóak is lehetnek ezek az állapotok, hisz –látszólag – nincs kín, nincs fájdalom. Rosszabb esetben valóban nincs. Ahogy egy páciens megfogalmazta nekem egyszer: „eltölt a nihil”. Amíg van cél, van igény valami jobbra, addig a hiány az, ami mardos minket legbelül, de milyen lehet az, amikor konkrétan tényleg nincs ott semmi? Amikor valaki ésszel felismeri, hogy éreznie kellene valamit, de csak a semmi válaszol?

Ezek szerint, a szenvedés is valami.

Nem egy leányálom, de legalább benne rejlik a lehetőség. Akinek reggelente a sírás szorongatja a torkát, miközben épp csak a kávéját kavargatja, annak van még esélye arra, hogy egy este majd mosolyogva aludjon el. Ezért lehet érték a szenvedés is: mert aki látja és érzi az őt körbevevő világot (melynek ő maga is egyedi tagja), az be tud kapcsolódni a világba, az életbe, és ha egy apróságot fájdalommal tud fogadni, úgy lehet, hogy mást ugyanilyen boldogsággal.

Végső soron azt kell mondanunk, hogy hálásak lehetünk, hogy még érzünk, megélünk dolgokat, még ha úgy tűnik, néha ebbe bele is pusztulunk. Adjon erőt és legyünk büszkék, hogy emberi mivoltunkhoz méltó életet élünk, míg – valljuk be- sokszor könnyebb volna más utat választani: állati ösztönöknek engedelmeskedni, növény módra terjeszkedni és nem törődni semmivel és senkivel.

Felmerülhet a kérdés: megéri ez az egész? Egy kedves barátom a napokban kereste elő nekem Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége c. könyvét „könnyed nyári olvasmány” gyanánt, melyet évek óta szándékoztam elolvasni. Az első oldalak sorai a megkönnyebbülés érzésével töltöttek el, azt kaptam, amire szükségem volt, pár éve talán csak elsiklottam volna felette.

„Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.

Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentőségük nincs.”