Nem, ez a bejegyzés nem Nádas Péter azonos című írásának elemzése lesz, hanem az öngyilkosság kérdését boncolgatja, melynek a tegnapi Fenomenológiai Kollégium konferenciája ad aktualitást. Dr. Kovács József előadása nyomán fogok írni a témáról.

Először is be kell ismerni, az öngyilkosságoknak mindig is voltak a morál és a társadalom által legitimizált formái. Ezek élesen elkülönültek az öngyilkosság fogalmától. Ilyen például a japán sepuku és a harakiri, a maja önfeláldozás, az öregek kivonulása a társadalomból (pl. eszkimók). Európában a palesztin robbantókat öngyilkos merénylőnek nevezik, a másik oldalon mártíroknak. Az öngyilkosság definíció kérdése.

Úgy vélem érdemes azonban megkülönböztetnünk az öngyilkosságot és a saját halált. Az öngyilkosság eleve manipulatív megnevezés: úgy tesz, mintha ez a tett a gyilkosságnak pusztán egy speciális alesete lenne. Gyilkolni pedig (szinte minden körülmény közt) rossz, ezért az öngyilkosság is az. Az öngyilkosság nem is olyan régen még bűncselekménynek számított. Manapság már maga a tett dekriminalizálódott, de sok esetben az arra való felbujtás vagy az abban való segédkezés bűncselekménynek számít még mindig. De éppen ez, azaz az eutanázia kérdése adott új lendületet a modern öngyilkosság-elméleteknek.

A definíciónk most a következő lesz a saját halálra: Minden olyan cselekmény, aminek előre látható- és szándékolt kimenetele a saját halál. (Ez alapján például nem tekintjük öngyilkosnak az anyát, aki a gyermekét testével védi egy golyózáportól. Itt ugyanis a védelem van a cselekvés fókuszában.)

 Hogy egyáltalán értelme van az öngyilkosság kérdéséről vitatkozni, a mögött egy nagyon súlyos filozófiai kijelentés húzódik meg: A létezés jobb a nemlétnél. Igaz, ez a megállapítás is kikezdhető, de az eredmény elég inproduktív lesz, a gondolat önmagát számolja fel a létezésben. Időről-időre azért előfordul ez a szemlélet is.

Azonban ha a mellett törünk pálcát, hogy létezni jobb, mint nem létezni, akkor a vitát a szabadság kérdésének tengelyén érdemes elhelyeznünk.

A tengely egyik végpontjában a heteronómia áll, amelynek egy tipikus védőbástyája a vallás. A keresztény felfogásban például az életet Istentől kaptuk ajándékba, és csak ő veheti vissza. Az öngyilkosság azért a legnagyobb bűn, mert míg egyéb bűnöknél csak a valóság egy részét utasítjuk el (úgy, hogy a valóság más részét elfogadjuk…), addig az öngyilkossággal a valóság egészét utasítom el, azaz totálisan hátat fordítok Istennek. De a heteronómia Istenen kívül levezethető például az államból, a kötelezettségekből, stb.

A másik végpont az autonómia lesz, amely a halálról való döntést szabadságjogként gondolja el. Ezen nézet szerint is általában jobb létezni, mint nem létezni. De speciális esetekben, az élet már antiértékként jelenik meg. A világnak ezen bugyraiba az átlag halandó igyekszik nem betekinteni… De például egy orvos nem engedheti meg magának a boldog tudatlanság állapotát. A betegével szemben vállalt felelőssége kikérdezi arról, hogy minden körülmény közt az élete-e a legfőbb érték. Erre például a racionális kalkuláció felelhet meg.

Még a legmegengedőbb nézetek sem fogadják el a minden körülmények közt a saját halált. Két fontos kitételt emelnék ki:

Csak akkor megengedett, ha a saját halálát megválasztó ember épelméjű és döntésében szabad. Még a sztoikusok is, akik közt az öngyilkosság bizonyos szituációkban teljesen elfogadott volt, azt mondták, hogy érzelmi felindultság következtében nem, csak a belátás útján lehet élni a saját halállal. Elég problémás kérdés már ez is önmagában. Az öngyilkosságok jelentős százaléka mögött betegség húzódik meg. A depresszióban például ismeretes a beszűkült tudatállapot, ami mellett egy döntés nem tekinthető racionálisnak. Ebben az esetben az öngyilkosságot nem is szerencsés tettcselekvésként, hanem a betegség folytán bekövetkező eseménykénet értelmezni. Másrészről azonban ha valaki azt hangoztatja, hogy meg akar halni, ott már eleve ítélőképesség-torzulást tételezünk fel, és kényszergyógykezelésnek vetjük alá…

Másokkal szemben ne legyen tartozása… Ez megint nehézkes érv. Szinte minden körülmény közt felhozható olyan érv, hogy valakinek tartozunk az életünkkel. Szülőként, gyerekként, párként… Minden esetre elgondolkodtató kitétel ez is.