Az ele­jén leszö­gez­ném, hogy nem sze­re­tem a Valen­tin napot. Egy üres mar­ke­ting­fo­gás­nak látom, ami­kor el lehet adni a más­kor piac­kép­te­len lépe­gető szí­vecs­ké­ket. E seké­lyes­ség ellen két dol­got tehe­tünk. Eluta­sít­hat­juk az egész hóbe­le­ban­cot, vagy igyek­szünk tar­ta­lom­mal telí­teni az üres­sé­get. Én inkább ez utób­bit válasz­tom. Előveszek inkább néhány filozófust, lássuk, hogyan gondolkodtak a szerelemről! A nézőpontok forgatagában talán kristályosabb lesz az is, mi hogyan gondolkodunk erről.

Nem csoda, hogy annyi filozófust foglalkoztatott a szerelem. Meghatározza életünket, a legmélyebb régióinkat rázza meg, és fölfedi létezésünk ellentmondásait és tragédiáit.

Itt van a megismételhetetlenségbe vetett hitünk. Úgy érezzük, hogy egyetlenek vagyunk, ahogyan párunk is, és senki sem tesz minket pótolhatóvá, lecserélhetővé. De amint meg akarjuk ragadni egyediségünk, máris nevetséges általánosságok közt markolászunk. Mert miben rejlik vajon az egyediségünk? A cselekedeteinkben? Ugyan hány olyan cselekedetünk van, amit nem tudna megtenni Akárki Más? Az érzéseinkben? Én szeretek. De hányan szeretnek még? A gondolatainkban? Hány olyan gondolatunk van, amit más nem gondolhatna? Vagy talán pont a sze­re­lemtől vár­junk azt az illú­ziót, hogy sze­met huny­has­sunk átla­gos­sá­ga­ink fölött?

Vagy itt van az időbeliség kérdése. Mindannyian az örök szerelemre vágyunk. Kivételes alkalom, amikor az Én és a Te közt feloldódik minden határ, és elveszítjük a múltunkat és jövőnket. Csak a pillanat számít, amikor és amiben forrón öleljük egymást. De ez nem is igazi veszteség!  Aki a pil­la­nat­ban léte­zik csu­pán, az kisza­kad az idő folya­má­ból. Extá­zisba kerül. A pil­la­nat élménnyel telítődve szét­fe­szíti az idő kere­teit, és a repe­dé­se­ken át beszi­vá­rog az Örök­ké­va­ló­ság. Majd véget ér a kivételes alkalom, az örökkévaló semmivé foszlik, és újra csak véges emberek maradunk. Megérintjük az örökkévalót majd visszahullunk a kezdet és a vég fogságába.

Az időben pedig ott az ismétlődés, ami szürkévé tehet, megszokottá. Ugyanúgy kelni, fáradtan ugyanúgy hazatérni a munkából... Hol van a hétköznapiban az isteni? Maga az érzés is mindig különlegesnek tűnik, mindig megismételhetetlenek. Az első szerelem. Majd a második. Majd a ki tudja hányadik. Mindegyik különleges? Mégis mindegyik szerelem?

És mennyire egyszerű érzelem! Mindenki átélheti, nincs kötve tudáshoz, ranghoz, vagyonhoz. Néha úgy tűnik, sokkal egyszerűbb érzelem, mint a boldogság. De csa­ló­ka látszat ez is. Ami­kor kikér­dez­zük miben­lé­téről a szerelmet, akkor válik egyre bonyo­lul­tabbá, ért­he­tet­lenné, csodálatossá.

A sze­re­lem leg­sze­mé­lye­sebb érzé­se­ink egyike, mibenlétéről végső, objek­tív válasz nem adható. A gon­do­lati rend­sze­rek mögött min­dig ott van a gon­dol­kodó, aki a létét meg­ha­tá­rozó kér­dé­sekre keresi a vála­szát. A filo­zó­fi­á­ban – mint min­den más terü­le­tén –, itt sem fogunk kész választ kapni, csu­pán újabb, és mélyebb néző­pon­to­kat nyerhetünk saját szerelmeink megértéséhez.