A középkori szeretetfelfogást egyértelműen az isteni szeretet példája formálja, a krisztusi- és a felebaráti szeretet lesz a követendő eszmény. Így az eddig életvitel tényét képező szeretetteljes élet és szerelem immáron morális kérdéssé válik.

Szent Ágoston szerint a lélek az ember „súlypontja”. Ezen egy olyan, mindenben jelen lévő erőt ért, amely segítségével minden meglelheti a helyét a világban. Az ember azonban szabad akarata révén eldönteni, hogy elfogadja-e az Isten által neki meghatározott helyet, vagy szembeszegül, önmagát ítélve ezzel nyugtalanságra. Ez pusztán akaratán áll – és az akarat mozgatórugója a szeretet.

Ágoston megkülönbözteti az „amor Dei”-t, azaz az Istenre irányuló szeretetet, és az „amor sui”-t, azaz az önszeretet, amely eltávolít Istentől. A szeretet elsődleges tárgya Isten, ezért az ember a második helyre szorul. De ez a felebaráti szeretet sem perszonális. Szerinte az ember szellemi lényegét kell szeretnünk a másikban, attól függetlenül, hogy ez a lényeg aktuális-e, vagy csak lehetőség, nem több éppen, mint egy tökéletesedő lelkület.

„Az ilyen embernek földi élete során azért van szüksége barátra, hogy neki kifejezhesse háláját, ellenségre pedig azért, hogy türelmet gyakoroljon; akikkel lehet, jótékonykodik, mindenkivel szemben szívességet mutat. És habár nem szereti az időleges dolgokat, helyesen használja őket, és úgy segít benne az embernek, ahogyan lehet, ha már nem segíthet mindenkinek egyaránt.” Szent Ágoston – Vallomások.

Ez a szövegrész előremutat Ágoston híres fogalmi elválasztására, ami ma is hasznunkra lehet: Élvezet és használat. „Élvezni annyit tesz, mint valamely dologhoz szeretettel hozzátapadni önmagáért. Használni pedig azt jelenti, hogy valami életünkhöz tartozó dolgot olyasmi elérésére fordítunk, amit szeretünk…” Itt belefutunk azonban egy logikai zsákutcába: mivel a szeretet nem kötődik a személyhez, ezért a társunk nem lehet öncél (ez csak Istent illeti meg). Azonban az evangélium szellemiséggel az is ellentétes, hogy eszközként tekintsünk felebarátunkra. Ráadásul ahhoz, hogy az önszeretet helyett Isten szeretetét tudjuk választani, le kell mondani vágyainkról.

Ha a szerelem tárgya pedig nem a másik személy, hanem az általános emberi, akkor elkerülhetetlenül adódik, hogy az érzelmek mellékesek lesznek. Egy logikai csavarral él Ágoston:

„Csak ahhoz nem ragaszkodunk, amit fájdalom nélkül el tudunk veszíteni. Aki akadályok leküzdésével jutott el valamihez, amit csak fájdalommal tud elveszíteni, az látszólag győzedelmeskedik, de a valóságban vesztes. Ellenben az győz, aki hátrálásával eljut ahhoz, amit hajlandó elveszíteni.”

A szerelem tárgya ha nem a másik személy, akkor a szexualitás feleslegessé, sőt bűnös viszonnyá válik. Ágoston szerint gyűlölnünk kell mindazt, amitől meg akarunk szabadulni. És mivel ezekben az időkben a test sokkal inkább „a lélek börtöne”, mint „a lélek temploma”, így a test gyűlöletével gyűlöletessé válik a testiség is.

Ezen a ponton azonban egy pillanatra meg kell állnunk, és nem árt tudatosítanunk, hogy egy gondolkodási rendszer sosem független a gondolkodótól, aki léte meghatározó kérdéseire keresi a választ. Ágoston egy „világi” életből megtért ember, aki küzd saját „démonaival”. Nem tekinthető egységesnek a szexualitás elutasítása a középkorban. Egészen másként vélekedik például Pierre Abélard (akit Heloise-hoz kötődő tragikus szerelme kapcsán ismerhetünk…): „A természetes testi gyönyör semmiképpen sem bűn, s nem róható fel vétkünkül, ha gyönyörködünk abban, aminek megtörténtét szükségszerűen kíséri a gyönyör érzése.” Pierre Abélard – Etika

Az ágostoni szeretet nem a diadalmaskodó életöröm járuléka, hanem önmagunk keresésének állandó háttere és alapja. Célja nem az átélésben, hanem az erényeink fejlesztésében van.

– Mészáros András: A transzcendencia lehelete – a szerelem időbeliségéről alapján.