Pierre Hadot véleménye szerint az életmódként felfogott filozófia mindig is luxus, mivel a hétköznapok nyavalyái folyton lerángatják a gondolkodót a szellemi magasságokból. Ő a filozófust – akárcsak a bölcset a görög normarendszer – mint egy idealizált, elérendő állapotot gondolja el, ami folyton célként lebeg az egyén előtt.

Én azonban nem a világon felülemelkedő, hanem a világban sajátosan benne lévő egyént tekintem filozófusnak, aki osztozik abban a hitben, hogy önmaga és a világ megértésére irányuló törekvés legjobb módszere az ésszerű kritikai vizsgálódás – vagy legalábbis a racionális oldalunk az, amelyiket leginkább irányítani tudjuk. Ezért a hétköznapi banalitásokban értelmet és megoldást kereső embert véleményem szerint éppúgy tekinthetjük filozófusnak, mint a teli hassal az égi körök rendjét fürkésző elődöket. Azt elfogadom, hogy a hétköznapok nyűgei közt nem mindig fenntartható a problémák racionális megközelítése és az elmélkedés. De ez a filozofálás habitusát nem érinti.

De nézzük meg a kérdés gazdasági oldalait is. Megállja-e a helyét az a kijelentés, hogy mivel a filozófia nem „termelő” tevékenység, ezért gazdasági értelemben haszontalan?

A pszichológiának hála, készültek jelentős gazdasági kimutatások, amik (pont a lényeget szem elől tévesztve) megpróbálják pénzben számszerűsíteni a szenvedést. Kimutatható, hogy a lelki zavarok miatt milyen mértékű lehet a termelékenység romlása, hányan válnak munkaképtelenné, mennyit költenek különböző gyógyszerekre, hangulatjavítókra, stb. El lehet kezdeni számolgatni, hogy a téves megoldások a lelki zavarokra (alkoholizmus, drogfüggőség, stb.) mekkora károkat okoz és milyen szükséges anyagi ráfordítást igényel ennek helyreállítása a társadalomtól. És a válások generációkon átívelő gazdasági hatásai? Milyen hátrányból indul egy egyszülős gyermek? Egy utilitarista érvelés lehetne az, hogyha a filozófiai életvezetés olcsóbban tudja kivédeni ezeket a gondokat, mint a szenvedés „anyagi összértéke”, a filozófiai életvezetés a termelés szempontjából is hasznos. Ha egy fikarcnyival is többre értékelném ezeket az érveléseket, bizonyára keresnék is ide mutatós grafikonokat. De nem. Pedig a negatív meghatározás miatt ez még nagyon egyoldalú lenne, hiszen csak a helytelen gondolkodás kivédéséből következő anyagi hasznokat tüntetné fel a táblázat. A helyes gondolkodás pozitív gazdasági hozadékaiból egy fillért se mutatna fel.

Alapnak veszem, hogy egy személy többé- (ritkább esetben) kevésbé véges forrásokkal rendelkezik. Ezekért a véges forrásokért versengek a különböző javak. Hogy ez mégsem egy steril, evolúciós versengés, az pont a személy belső értékrendje által lehetséges. Az egyén az értékeiért anyagi áldozatot is hoz. Hiába folyik a csapból is egy jó ideje, hogy mekkora válság van mindenhol; a kereskedelmi láncok polcain kapni 3D-s tévéket. Mert van, aki megveszi.

És miért gondolom azt, hogy vannak, akik egy filozófiai tanácsadást többre értékelnek, mint egy HD Tv-t, vagy egy átmulatott éjszakát a barátokkal? Mert manapság egyre erősödik az emberek értelem- és boldogságkeresése. Jó példa erre a pszichológiai magazinok térhódítása és a zsákszámra megjelenő ezoterikus irányzatok. Erről részletesebben a következő posztban írok majd.

Úgy vélem tehát, hogy a filozófia csak akkor luxus, ha belső szabályok szerint gondolkodni az. Ezen a ponton viszont a kígyó saját farkába harap, én is elbizonytalanodom. Meglehet, hogy a filozófia nem gazdasági értelemben luxus?

Beszélgetve az ismerősökkel többen felvetették, hogy oké, tök szép és jó dolog ez a filoterápia, de válság van, és az embereknek nincs pénze az ilyesmikre. E mögött van egy sokkal átfogóbb tartalom is: Luxus-e filozófiával foglalkozni?

Erre a kérdésre válaszolva először Pierre Hadot figyelemre méltó gondolatait követném végig, majd e mellett helyezném el saját nézőpontomat a kérdésről.

Hadot erős – és reális – állásponttal nyit:

„A kívülállók a filozófiát általában olyan homályos nyelvnek, elvont diskurzusnak tarják, amit egyedül a szakemberek kis csoportja képes megérteni. A filozófia csupa érthetetlen és érdektelen kérdést vet fel: olyan elfoglaltság, amit néhány kiválasztott űzhet csupán, aki pénzének és szerencsés körülményeinek köszönhetően ráér ilyen dolgokkal foglalkozni”

A filozófusok közül sokan éppen ebben a „haszontalanságban”, „önmagáért valóságban” látják a filozófia legnagyobb értékét. A bölcselet különíti el a hasznosság kétféle értelmét: „Van ami egy bizonyos cél elérése érdekében hasznos […] és van, ami az ember, mint ember, mint gondolkodó lény javára szolgál.” Egy tisztán hasznosságra, termelésre épült világ élhetetlen lenne, lásd Madách Falanszter jelentét…

Véleménye szerint a filozófiát legtöbben azért érzik luxusnak, mert manapság nem mutat túl az elméleti diskurzuson. „A szókratészi bölcseletnek azonban egyáltalán nem az volt a célja, hogy létrehozzon egy fogalmi építményt, […]: Olyan beszélgetés volt ember és ember között, mely nem vált el élesen a mindennapi léttől. Szókratész az utca embere. […] Megfigyel és beszélget. Nem állítja, hogy bármit is tudna. Csak kérdéseket tesz fel, azok pedig, akikhez a kérdéseivel fordul, végül saját magukat is kikérdezik bizonyos dolgok felől. Saját maguk válnak kérdésessé létükben és cselekedeteikben.”

De Hadot egy érdekes csavarral fordul vissza mégis:

„Ne legyenek illúzióink: az életmódként felfogott  filozófia mindig is luxus volt, és az is maradt. Az emberi élet drámája abban áll, hogy lehetetlen, hogy ne filozofáljon, ám végső soron az is lehetetlen számára, hogy filozofáljon. S filozófiai tudat megnyitja az ember előtt a Föld és világegyetem pazar csodáit, élesebb észleléssel ajándékozza meg, kifogyhatatlan gazdagságot kölcsönöz a többi emberrel való együttlétnek, és lehetőséget ad a jóság és az igazságosság gyakorlására. A gondok, a szükségletek, a hétköznapi élet banalitásai azonban mindig megakadályozzák abban, hogy megvalósítsa ezt a saját lehetőségeivel tisztában lévő életet…”

Vajon tényleg luxus lenne filozofálni? Én nem így látom. De erről majd a következő írásom fog részletesebben szólni.

Forrás: Pierre Hadot, A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia. Kairosz, Budapest, 2010.

Ma reggel futótűzként láttam terjedni a facebookon egy vicces brazil tévécsatorna szívrohamtesztjét. A kollégákkal két dologban egyetértettünk: 1, tetszik, nem tetszik, ordas nagy poén, jól megcsinálva. 2, nagyon durva poén, nem lettünk volna a liftben...

Az egyik kollegina felvetette, hogy vajon miért ijedt meg mindenki, és miért nem kezdtek el valamilyen racionális magyarázatot keresni a jelenségre.

Eszembe jutott William Okcham borotvája.

Ockham 1285-ben született angol származású ferences szerzetes, akit a pápa (és aki a pápát cserébe) eretneknek nyilvánított nézeteiért. A teológiai vitákat most mellőzük, mivel jelen esetben számunkra épp' fontosabb, mint olyan filozófus, akinek alapelve meghatározta a tudományos fejlődés irányát.

Szerinte egy adott jelenséget temérdek módon leírni-megmagyarázni. Például megfigyeljük, hogy a kő esik lefelé. Ez leírható úgy is, hogy a kőben több hasonlóság van a földhöz, mint az éghez, és a hasonló a hasonlót szereti. Vagy például úgy is, hogy Isten minden létezőnek célt rendelt létében, és a kő azért lefelé zuhan, nem felfelé, mert így tölti be célját. Ha Isten terve az lett volna, hogy a kavicsok fölfelé repüljenek, akkor több meteorunk, és kevesebb hegyünk lenne. Vagy akár mondhatjuk azt is: gravitáció. Ezek közül a leírások közül melyiket fogadjuk el igaznak? A legegyszerűbbet. "Feleslegesen ne szaporítsuk a dolgokat!"

Egy másik példa. Ülök a Hortobágy kellős közepén, és ütemes dobogást hallok. A nélkül, hogy hátrafordulnék, ezen alapelv szerint okkal feltételezhetem, hogy lovat hallok, és nem mondjuk zsiráfot vagy rénszarvast. Mert ez az egyszerűbb - és valószínűbb magyarázat.

Ockham borotvája néha kicsorbul a valóságon. De legyünk őszinték: adott helyzetben nem sokkal valószínűbb, hogy a halál után is lehetséges a létezés, amit épp megtapasztalok, mint azt, hogy ez egy ál-lift, és egy átverés részese vagyok?

Összefoglalás

A pszichiátria és a pszichoterápia 1960-as, 70-es években lezajlott kognitív forradalma hangsúlyozta, hogy gondolkodásunknak meghatározó szerepe van hangulatunk, érzelmi állapotunk kialakításában, s ezáltal számos pszichiátriai zavar kialakulásában és fenntartásában is.

Különösen a kognitív- és viselkedésterápia vonta le ennek a felfogásnak a gyakorlati következtetéseit a terápiás munkában. Ez a felfogás azonban alapvetően a pszichiátriai zavarok kapcsán előforduló gondolkodási hibák leírásával és azok korrigálásával foglalkozott. Kisebb hangsúly helyeződött arra, hogy egészséges emberek is átélhetnek – életproblémáik kapcsán – pszichológiai szenvedést, s ezek kapcsán is szükség lehet szervezett formában történő segítségre. Jogi, pénzügyi és egyéb természetű problémák esetén természetes, hogy ilyenkor a megfelelő szakemberhez fordulunk. Nem hangsúlyozódott azonban eléggé, hogy világnézeti-filozófiai eredetű életproblémák is vannak, s ilyen esetben a több ezer éves filozófiai hagyományt segítségül hívó megközelítést komoly segítséget tud adni az ilyen jellegű szenvedés mérséklésében. Az 1980-as években kialakult filozófiai tanácsadás az a mozgalom, mely ezt az űrt kísérlete meg betölteni. A tanulmány áttekinti a filozófiai tanácsadás kialakulását, jellemzőit, folyamatát, indikációit és kontraindikációit, s példákon keresztül mutatja be, hogyan alkalmazható ez a módszer a gyakorlatban.

Kulcsszavak: életproblémák, filozófia, tanácsadás, medikalizáció.

 A pszichiátria hagyományos felfogása

 A klasszikus pszichiátriában számos megbetegedést (pl. depresszió, fóbiák, kényszerek, szorongásos zavarok, stb.), melyeket hagyományosan a „neurózisok” összefoglaló terminusával jelöltek, alapvetően elsődlegesnek tekintettek. Legjobb példa erre a depresszió, melyet primer affektív zavarnak is neveztek. Az elnevezésben szereplő primer szó azt jelenti, hogy úgy gondolták: a depresszió mögött nincs valamilyen alapvetőbb ok, mely azt megmagyarázná, hanem az agy – ma még kevéssé ismert – biokémia elváltozásai vezetnek a depresszió kialakulásához. S ezt az érvelést alkalmazták a többi pszichiátriai elváltozás nagy részénél is. Ezek a magyarázatok nem váltak idejemúlttá ma sem, hiszen a pszichiátria ma domináns irányzata, a biológiai pszichiátria jelenleg is nagy jelentőséget tulajdonít az agyban zajló biokémiai folyamatoknak. A fenti magyarázatok azonban egy alapvető komponenssel egészültek ki a XX. század 70-es éveitől kezdve, melyet olyan jelentősnek tekintenek, hogy sokan egyenesen a pszichiátria illetve a pszichoterápia kognitív forradalmáról beszélnek.

A pszichoterápia kognitív forradalma

A 60-as évek végén, a 70-es évek elején jelentek meg Beck és mások nagyhatású művei, melyek a depresszió vonatkozásában szakítottak azzal a hagyományos elvvel, hogy a depresszió primer zavar lenne. (Beck, 1967, Beck, 1975) Ehelyett abból indultak ki, hogy a depresszió alapvetően kognitív zavar. Eszerint tehát nem attól lesz depressziós valaki, ami történik vele, hanem attól, ahogyan értelmezi a történteket. A depressziós betegeknél az események szisztematikus félreértelmezése figyelhető meg (ezek az un. gondolkodási hibák), s ezek tekinthetők a depresszió tulajdonképpeni okának. A primer tehát (a kognitív szemlélet szerint) a gondolkodási zavar, a depresszió pedig ehhez képest csak másodlagos, eme gondolkodási zavar következménye. A szakirodalomban 10 alapvető gondolkodási hibáról szoktak beszélni, noha számuk ennél sokkal nagyobb, s vannak, akik a fogalmat is sokkal kiterjedtebben használják. (McMullin, 2000) A mai szemlélet szerint megzavart gondolkodásra egy hierarchikus struktúra  a jellemző. Ennek alapját a maghiedelmek képezik (ezek a betegek saját magával kapcsolatos alapvető hiedelmeit fejezi ki, például azt, hogy „alapvetően elfogadhatatlan vagyok”, „alapvetően szerethetetlen vagyok”), ezeken a maghiedelmeken épülnek fel a diszfunkcionális attitűdök, s ezen attitűdök gondolkodási hibák révén (mely voltaképpen egyfajta irracionális gondolkodásnak tekinthető, gondolkodási hajlamnak arra, hogy megalapozatlan és szélsőségesen negatív, „depressziókeltő” következtetéseket vonjon le valaki személyes tapasztalataiból) vezetnek a neurózisokra jellemző automatikus negatív gondolatokig. Egy jól ismert példával illusztrálva az elmondottakat: egy egyetemi előadás közben az egyik hallgató feláll és elhagyja az előadótermet. A tanár ilyenkor azt gondolhatja, hogy a diáknak biztosan fontos dolga volt, s azért kellett elmennie, de milyen jó, hogy fontos dolga ellenére az előadás elejére azért bejött, hogy legalább az elejét meghallgathassa, mert az annyira érdekelte. Ez az értelmezés nem vált ki hangulatromlást, sőt az előadó tanár önbizalmát még növelheti is. Gondolhatja azonban a tanár a következőket is: „Azért megy ki, mert unalmas előadást tartok. Már egy előadást sem tudok rendesen megtartani. Alkalmatlan vagyok lassan mindenre a munkára is. Az egész életem teljes csőd.” S eme megalapozatlan, elhamarkodott következtetéssel hangulata romlik, s hosszú távon ez kialakíthatja vagy fenntarthatja depresszióját.

A kognitív szemlélet lényege tehát az, hogy a depresszió a fenti torz, elhamarkodott következtetések eredménye, s a beteget megtanítva arra, hogy ezen gondolkodási hibáit felismerje és kiküszöbölje, jelentősen javulhat a depressziója is.

Később ez a szemlélet kiterjedt, s nemcsak a depresszió esetében, hanem számos más kis-pszichiátriai zavar kapcsán írtak le gondolkodási hibákat, melyek korrigálása ezen zavarok kognitív terápiájának legfontosabb feladata. (Beck, 1993, Beck et al, 1985, Beck és mtsai.. 1990) Ma már a kognitív megközelítést olyan termékenynek tartják, hogy nemcsak a régebbi nevén neurotikusnak tekintett állapotok kezelésére tartják alkalmasnak, hanem a klasszikus nagypszichiátriai kórképek (régebbi nevükön elmebetegségek), például skizofrénia kezelésének is fontos kiegészítőjét képezik. A kognitív terápia hatásos voltát ma már empirikusan megbízhatóan igazolták, s alig van olyan pszichiátriai kórkép, melynek kezelésére a kognitív terápia valamilyen formája ne fejlődött volna ki, s melyben ne lehetne a kognitív megközelítés valamely elemét alkalmazni.

A kognitív fordulat következményei

A pszichoterápiában azonban a kognitív gondolat elméleti konzekvenciáit nem teljesen vonták le. A filozófia érdeklődését is csak relatíve későn keltette fel a jelenség.

Ez annál inkább érdekes, mert a „helyes” gondolkodás szabályainak a feltárásával hagyományosan sokkal inkább a filozófia, mint a pszichiátria foglalkozott. A kognitív megközelítés is csak a pszichiátriában új. A filozófiában már az ókori sztoikusoktól kezdve ismert volt, hogy ahogyan a világot látjuk, értelmezzük, az nagyobb hatást gyakorol a kedélyünkre, mint az, ami ténylegesen történik velünk. Ennek a kognitív  terápia teoretikusai is tudatában vannak, hiszen, legtöbbször Epiktétosz idevágó gondolatát szokták idézni a kognitív gondolat illusztrálására. („Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények.”) Ez a gondolat a filozófiában később ismét is ismét és ismét hangsúlyozódott, jóval a kognitív terápia kialakulása előtt. Például Kant filozófiájának a filozófiai tanácsadás szempontjából egyik legfontosabb üzenete Anais Nin szavaival így foglalható össze: „Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy azok vannak, hanem úgy, ahogy mi vagyunk” (Marinoff, 1999. p. 66.)

A mai kognitív megközelítés fő problémája és hiányossága azonban, hogy megáll a gondolkodási hibák leírásánál, s feladatul szabja a terapeutának, hogy azok megszüntetését maga végezze el. Ugyanakkor nagyon keveset mond arról, hogy hogyan kell helyesen gondolkodni. Nem elemzi azt, hogy a gondolkodási hibák kiküszöbölése után milyen a helyes gondolkodás. Mintegy rábízza a terapeutára ennek kidolgozását, abból kiindulva, hogy ha ő egészséges (nem depressziós, nem fóbiás) akkor ő ezen vonatkozásokban valószínűleg helyesen gondolkodik, s így képes rá, hogy betege gondolkodási hibáit kijavítsa (vagy legalábbis segítsen neki azt kijavítani). Az az implicit előfeltételezés is felismerhető a kognitív terápia gyakorlatában, hogy a helyes gondolkodás az, ami a beteg kedélyállapotát javítja, a hibás pedig az, ami tüneteket idéz elő nála. Nem vizsgálják azonban, hogy a helyes gondolkodás kiválthat-e pszichiátriai zavart, vagy hogy a lelki egészség elérése maga is nem hibás gondolkodás által jön-e létre? Egyáltalán, a mai kognitív terápia nagyon keveset foglalkozik az olyan – hagyományosan a filozófia és az etika területére tartozó kérdésekkel – hogy melyek a helyes gondolkodás kritériumai (vannak-e ilyenek), s a helyes gondolkodás feltétlenül lelki nyugalomhoz segíti-e a gondolkodót, s mit mondott ezekről a kérdésekről a filozófia, mely évezredek óta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.

Az a kérdés merül tehát fel, hogy nem lehetne-e a filozófiát a kognitív terápiában megszokottnál sokkal nagyobb mértékben igénybe venni a kognitív torzítások kiküszöbölésére és a helyesebb válaszok megtalálására? Az 1980-as évektől kezdve terjedt el – Németországból kiindulva – a filozófiai tanácsadás irányzata, mely ezt a célt tűzte ki maga elé.

A filozófiai tanácsadás fogalma

A filozófiának és a filozofálásnak terápiás funkciót tulajdonítani nem új gondolat. Már az ókorban úgy gondolták (pl. Démokrítosz, Szókratész), hogy ahogyan az orvostudomány a testet, úgy a bölcsesség a lelket szabadítja meg a szenvedéstől, a filozófia pedig eme bölcsesség elérésének eszköze. A késői ókorban azután számos filozófiai irányzat (sztoicizmus, epikureizmus) kifejezett céljai közé tartozott a helyes élet elveinek a feltárása, a lelki szenvedéstől való megszabadítás, s az ehhez szükséges gondolkodási mód megtanítása.

Jól ismert az ókori sztoikusok történetéből, ahogyan az akkor felfogott bölcselet három ágának (fizika, etika, logika) eltérő fontosságot tulajdonítottak. Míg a korai és középső sztoa a fizikát illetve a logikát tekintette a legfontosabbnak, addig a késői sztoa már az etikát, melynek feladatául a helyes életvitel elveinek a kimunkálását tűzték ki. (Pais, 1978) Az első filozófiai tanácsadó valószínűleg az ókori görög szofista Antiphon volt, aki Korinthoszban az agóra mellett táblát helyezett el, melyre azt írta, hogy beszélgetéssel képes kezelni a szomorúságot. (Schuster, 1999. p. 72) A sztoikus etika keretében jelent meg az a gondolat, hogy a bölcs ember képes védekezni a külvilág által fenyegető sokféle rossz ellen. Mivel azonban a külvilág megváltoztatása nem áll hatalmában, ezért a lélek, a gondolkodás megváltoztatása az, ami a bölcs rendelkezésére áll, s ennek kimun­kálását tartották a filozófia (pontosabban az etika) fő feladatának. A helyes gondolkodással érhető el a belső rendíthetetlenség állapota. (Coplestone, 1985) A sztoicizmusban nagy irodalma jött létre azoknak a „prakti­kus" tanácsoknak, vigasztalásoknak, melyek célja a szenvedő ember gondolkodásának megváltoztatásán ke­resztül a szenvedés megszüntetése volt. Marcus Aurélius Elmélkedései, Seneca Erkölcsi levelei vagy Cicero írásai csak néhány példái ennek a „műfajnak." A sztoikusok (elsősorban Krüszipposz) szerint a lélek betegsé­gei a szenvedélyek miatt keletkeznek, melyek az ész helytelen használatának következményei. Így az emberek megtanítása az ész helyes használatára lelki betegségeiket gyógyítja. A kiút tehát a dolgokról való helyes gon­dolkodás, mely a helytelen hiedelmek és vélemények megváltoztatása révén lelki harmóniát teremt. (Schuster, 1999. p. 76)

Az ókor másik nagy áramlata, az epikureizmus is a lélek nyugalmát (ataraxiát) szerette volna a gondol­kodás segítségével megteremteni. Epikurosz is feleleveníti azt a szókratészi gondolatot, hogy a medicina a test, a filozófia a lélek gyógyítója, mert utóbbi megszabadítja a lelket a vágyaktól, a szenvedélyektől. (Pais, 1978) Epikurosz szerint főleg a szabályozatlan vágyak és az eltúlzott félelmek okoznak az embernek szenvedést. A filozófiának azért van ilyenkor terápiás hatása, mert - átalakítva az ember látásmódját és életvezetését - megszünteti az indokolatlan félelmeket, s ezzel lehetővé teszi az élet élvezetét. (Raabe, 2001, p. 29.)

Az epikureusok ezért úgy tartották, hogy a filozófia tanulmányozása a lelki jólléthez elengedhetetlen. Epikurosz egyenesen úgy definiálta a filozófiát, mely érvekkel és érveléssel biztosítja a teljes életet. (Schuster, 1999. p. 76)

Az ókori görög felfogás tehát közvetlen kapcsolatot látott a helyes gondolkodás, a helyes cselekvés és a fizikai-lelki jóllét között. (Schuster 1999, p. 77) Mivel a helyes gondolkodás elsajátítása a filozófia segítségé­vel lehetséges, ezért az ókori görög tradíció szerint a filozófiának terápiás funkciója van: a lélek gyógyítója.

A filozófia történetében később is számos hasonló mű született, mely megpróbált elméletileg szembe­nézni az emberi léthelyzettel, s igyekezett ennek gyakorlati - az életvezetést is érintő - következtetéseit levon­ni. Érdekes módon azonban a filozófia a XX. század elején - főleg a neopozitivista irányzatokban - átmenetileg eltávolodott az ókori hagyománytól, mely a mindennapi élet számára is hasznos, gyakorlati következmé­nyekkel is járó kérdésekkel igyekezett foglalkozni. A neopozitivizmus az ilyen igényeket élesen elutasította, s a filozófiát egyfajta szaktudománnyá kívánta fejleszteni, mely nem foglalkozik a mindennapi élet problémái­val. Csak a 1960-as évektől kezdve bontakozott ki az az ellenmozgalom - először az alkalmazott etikában (pl. bioetikában) - mely a mindennapi élet problémáinak az elemzését tűzte ki célul, s gyakorlati segítséget is kí­vánt adni ezek vizsgálatakor. A filozófiai tanácsadás is ennek az ellenmozgalomnak a szülötte.

Az ókorban a filozófusok laikusokkal beszélgettek, s a számukra fontos kérdésekben igyekeztek segíteni a válaszadást. A filozófiai tanácsadás ennek az ókori szokásnak az újraélesztése. Filozófusok praktizálni kezdenek, s ezáltal ismét elérhetővé válnak laikusok számára, hogy segítséget nyújtsanak a filozófiai tanítások tanulságainak a mindennapi életproblémákra való alkalmazásánál. (Marinoff, 2003. p. 11) Ez annál is inkább fontos, mert az ilyen életproblémákban való segítségnyújtást a középkortól kezdve a vallás vállalta fel. A hagyományos vallás azonban - a mai társadalmak szekularizálódása miatt - egyre kevésbé képes mindenki szá­mára elfogadható választ adni a mindennapi életproblémák által felvetett kérdésekre, a tudomány pedig a maga személytelen és semleges megközelítésével túlságosan általános, nem személyre szabott válaszokat kínál. A filozófiai tanácsadás tehát a szekularizált, modern társadalom igényeit hivatott kielégíteni.

A filozófia az ókorban alapvetően egy életmódot is jelentett, a gyakorlati élet által felvetett problémák elmélyült, szenvedélyes elemzését, melyet mindenkinek hasznos volt megtanulni. A filozófiai tanácsadás ré­sze az ezen hagyományhoz való visszanyúlásnak. A XX. század közepére még a művelt laikusok is - részben a modern filozófia technikai nyelven előadott elméleti konstrukciói következtében - némiképp elidegenedtek a filozófiától. A filozófiai tanácsadás által meghonosított érthető, mindennapi nyelven folyó filozófiai dialógus a bizonyítéka, hogy a mindennapi ember számára érthetővé tett filozófia is lehet magas színvonalú, nem kell szükségszerűen „lebutított” filozófia legyen. (Raabe, 2001. p. 209)

A filozófiai tanácsadás abból indul ki, hogy a filozófia gyakorlati segítséget képes nyújtani a gondolko­dás átalakítása során, s az életproblémákkal küzdő emberektől nem várható el, hogy saját maguk, pusztán ilyen jellegű könyvek olvasásával rátaláljanak a nekik segítő művekre vagy gondolatokra. A filozófia hagyományosan beszélgetésekben, vitákban fejlődött ki, így a filozofálás éppúgy nem tanulható meg egyedül, beszélgető­társ és vita nélkül, ahogyan beszélni sem lehet megtanulni pusztán könyvekből.

A filozófiai tanácsadás kialakulása

Az irányzat kialakulása 1981-ben Németországban kezdődött Gerd Achenbach munkásságával, aki megnyitotta filozófiai tanácsadással foglalkozó rendelését.

Akkoriban még filozófiai praxisnak nevezte, s csak később terjedt el - a pszichológiai tanácsadás mintá­jára - a filozófiai tanácsadás elnevezés. A módszer Németországból az 1990-es években terjedt át az USA-ba és Kanadába. Mára számos országban (pl. Ausztrália, Egyesült Királyság, Hollandia, Norvégia, Izrael, Japán, Taiwan) meghonosodott. 1997-ben alakult meg nemzetközi szervezete, az International Society for Philosophy Practice (IGPP), melynek folyóirata a ZPP. A helyi és nemzetközi szervezetek általában filozófiai végzettséget szabnak a tagság feltételeként. (Schuster, 1999. p. 40-41) A tényleges praktizáláshoz azonban a fi­lozófiai végzettségen túl általában speciális képzést, s az ezt tanúsító bizonyítványt is megkövetelnek.

A filozófiai tanácsadás felfogható úgy is, hogy a filozófia visszatér ókori gyökereihez, hiszen a filozófia - mint a bölcsesség szeretete - hagyományosan mindig is szoros kapcsolatban volt a mindennapi élettel, s igyekezett válaszolni az általa felvetett problémákra. Így a mai filozófiai tanácsadás a régi filozófiai hagyo­mány új formájának tekinthető, s nem valami teljesen új jelenségnek. (Raabe, 2001. p. 3)

A filozófia mindig is azzal foglalkozott, hogyan kell régen ismert jelenségeket új módon látni, az új látás­mód alapján új módon élni, s hogyan lehet ehhez gondolkodásunkat átalakítani. Az ókor sok filozófiai iskolája tanait nem absztrakt tanításoknak, hanem a „hogyan kell élni?” kérdésére adott egy-egy konkrét válasznak tekintette. Így a filozófia a kezdetektől fogva az öntökéletesítést célzó, s így terápiás irányultságú is volt, nem a szónak a mai értelmében, mely terápián betegségek kezelését érti, hanem abban az értelemben, hogy terápia mindaz, mely az (esetleg normális) szenvedés mérsékléséhez, a jóllét növeléséhez vezet. Így a filozófiai tanácsadás a filozófia visszatérése e régi gyökerekhez, segítségnyújtás annak a kérdésnek a megválaszolásához: „Hogyan kell bölcsen és jól élni?” (Raabe, 2001. p. 4) A filozófiai tanácsadás segítséget nyújt a világ, az élet és önmagunk vizsgálatában, s segít visszakerülni a dolgokra való gyermeki rácsodálkozás állapotába. (Schuster, 1999., p. 5)

[Folytatjuk...]

Az eredeti cikk megjelent: Kopp Mária (szerk): Magyar Lélekállapot 2008-as kiadásában. A webes megjelenést Dr. Kovács József és a Semmelweis kiadó egyaránt engedélyezte, amelyet ez úton is köszönünk.

„- Ötvenpercenként meghal valaki a francia utakon - mondja Vera, a feleségem. - Nézd azt a sok őrültet, hogy vezetnek! Bezzeg milyen rendkívül óvatosak, amikor a szemük láttára kirabolnak egy öregasszonyt az utcán. Hogyhogy nem félnek, amikor a volánnál ülnek?

Mit feleljek? Talán a következőt: a motorbiciklijére görnyedő ember csak a száguldás jelen pillanatára tud figyelni; múlttól-jövőtől elvágott időtöredékbe kapaszkodik; kiszakad az idő folytonosságából; kívül kerül az időn; másképp mondva extázisban van; ebben az állapotban mit sem tud a koráról, a feleségéről, a gyerekeiről, a gondjairól, következésképp nem is fél, mert a félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója. (…)

Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi.” Kundera – Lassúság

Rohanunk. Nem csak motoron vagy autóban.

Persze ebben vaskosan benne van a technikai fejlődés is. Az ipari forradalomnak hála egyre gyorsabbá vált életünk ritmusa. Régebben minden tevékenység több időt igényelt. Akkoriban még a munkafolyamatok alatt is maradt ideje az embereknek a kifelé és befelé figyelésre. Érdemes elolvasni Weöres Sándor Gyerekkor című versét.

Ha befejezünk egy cselekvést, kezdjük a következőt. Úgy vélem, ez mindig is így volt. Az emberi elme mindig  valamilyen tárgyra irányul. Manapság mindennel gyorsan akarunk végezni, majd kezdeni a következő feladatot. Kerüljük a tétlenséget. De ebben a felgyorsult tempóban kívül kerülünk önmagunkon, a sok feladat között nem marad idő a befelé fordulásra.

És ez megbosszulja magát. Elszokva az önmagunkkal való („lelki”) törődéstől, sokszor csak zihált és csapzott énünket látjuk viszont, ha egy-egy beálló szünetben szembe kerülünk önmagunkkal. A pszichológiai szaknyelv számon tartja az ún. vasárnapi neurózist, amikor az ember nem tud önmagával mihez kezdeni szabadidejében. Stresszesebb, vagy épp depresszívebb lesz. Éppilyen látványos dolog az, amikor egy, már csak formailag működő család legstresszesebb időszaka a nyári egyhetes közös pihenés. Ahol a felek nem tudnak hová elfordulni egymástól…

A technikai forradalom gyorsasága nem felszabadította az ember idejét, hanem lekötötte. Mert a felszabaduló időbe nem önmagunk- hanem az újdonság felé fordulás lépett. Pedig a kontempláció, ez a belső, szemlélődő gondolkodás szükséges kelléke lenne a nyugalomnak.

"A verseny azonban egyre élesebb lesz, versenytársak egyre nagyobb számban vannak, a hagyományos segítőfoglalkozásokon túl újak is létrejönnek. Az USA-ban például az életproblémák kezelésére egyre népszerűbb az úgynevezett filozófiai tanácsadás. A filozófiai tanácsadás a mindennapi életproblémákat a filozófiatörténet nagy alakjainak, illetve nagy filozófiai rendszereinek tanításait felhasználva segít megoldani. Abból indul ki, hogy a Platón által használt filozófiai dialógus módszere hatékony eszköz a boldogsággal, a szakmai előmenetellel, az erkölcsi dilemmákkal, az élet értelmével, céljával kapcsolatos problémák megválaszolására. A tanácsadást úgynevezett praktizáló filozófusok végzik, akiket az Amerikai Praktizáló Filozófusok Egyesülete képez ki és ad tanúsítványt a végzettségről. A praktizáló filozófusok nemcsak egyéneknek, hanem csoportoknak, szervezeteknek is végeznek tanácsadást. A filozófiai praktizálás alapelveit tárgyaló könyv nemzetközi bestseller lett az önsegítő könyvek kategóriájában, 16 nyelvre tervezik lefordítását, és szerzőjét 2001 januárjában meghívták Davosba, a Világgazdasági Fórumra előadást tartani.
Mindez szinte természetes, ha figyelembe vesszük, hogy a modern pszichiátriában és pszichoterápiában a 60-as, 70-es években kognitív fordulat zajlott le. Eszerint a korábban primer affektív zavarnak tartott depresszióról kiderült, hogy sok esetben inkább primer gondolkodási zavar, és a depresszió ehhez képest csak másodlagos: az irracionális gondolkodás eredménye. Ugyanez nemcsak a depresszió, hanem sok más, korábban neurotikusnak nevezett zavar esetén is nyilvánvaló lett (szorongásos betegségek, fóbiák stb.). Ha viszont az ilyen zavarokkal jelentkezők alapvető problémája a helytelen gondolkodás, akkor ennek korrigálása legalább annyira pedagógiai, filozófiai, mint pszichiátriai feladat. Hagyományosan a helyes gondolkodás elveivel sokkal inkább a filozófia, mint a pszichiátria foglalkozott. Így szinte a kognitív forradalom természetes következménye, hogy a helytelen gondolkodást korrigálni akaró filozófiai alapképzettségű terapeuták is megjelentek a versenytársak között.
Összefoglalva tehát: ezen érvelés szerint a pszichiatrizálás egyik oka a pszichiáterek ebben való anyagi érdekeltsége lehet; egy nemkívánatos állapot betegséggé minősítésével csak orvos lesz jogosult annak kezelésére, így kiszoríthatók az ugyanezen páciensekért versengő nem orvos versenytársak."

Ez a cikknek csak részlete, a teljes írást itt találjátok.

Aki ismer, az tudja, hogy némi túlzással fél életemet a fogorvosomnál töltöm – vagy éppenséggel rá várakozva. Teljes felkészültséggel, harci edzettséggel ülök már le a váróban: könyvvel, ásványvízzel megpakolva… Hiába, a pszichológus is ember, azaz törhet rá bármi testi nyavalya, de ha ez már megtörtént, kihasználja az alkalmat és nézelődik.

Fura dilemmával szembesültünk a napokban. Kaptunk egy ajánlatot: cégek felé új lehetőséggel szeretnének bővíteni egy népszerű csapatjátékot. Konkrétabban: csapatépítés és kiválasztást. Társuljunk.

Első körben nagyon jól hangzott a dolog: komoly anyagi lehetőség, közvetlen kapcsolat emberekkel. Szinte lehetetlen is visszautasítani. Bár a Filoterápia  fő profilja az életvezetési tanácsadás, azért rá lehetne tanulni. A filozófiai praxisoknak is van csoport- és szervezeti tanácsadás része is.

Azonban amit elvárnának, az tipikusan pszichológiai feladat. Alapvetően a viselkedést kellene felmérni és abból következtetni. Játék közben az ember kevéssé filozofál. Per pillanat egy fikarcnyi filozófiát sem látok a munkában.

Azért megnézni mindenképpen érdemes. Meglátjuk, tudunk-e úgy csatlakozni, hogy az önazonosság is fennmaradjon...